Hideg, szomorú, koratéli este volt. S az időjárás egyre fagyosabbra fordult.
Azonban most, mintha még a természet is szomorú lett volna.
Kisebb csoport állt egy sírkő körül. Emberek, szellemek, s hanyouk vegyesen. A csoporttól kicsit távolabb egy inuyoukai állt, s rezzenéstelen tekintettel figyelte a kőbe vésett szavakat.
YILSRANA HIME
AZ ÉSZAKI ÉS NYUGATI TARTOMÁNYOK ÚRNŐJE
SESSHOUMARU-SAMA HITVESE
- Hogy lehet Sesshoumaru most is ilyen érzéketlen? - kérdezte suttogva Kagome. - Hisz Yilsrana a felesége volt.
- Igen. - mondta Sango. - Mintha cseppet sem érdekelné, hogy Naraku megölte Yilsranát.
- Lehet, hogy nem is szerette. - vetette fel Miroku.
- A bátyám ilyen volt világ életében. - mondta Inuyasha. - Ha voltak is érzelmei, sosem mutatta ki őket. Csak Yilsranának, de még neki sem mindig.
Sokan léptek a hercegnő sírjához, s sokan helyezték el virágcsokrukat rajta. Majd könnyes szemmel távoztak.
Nem sokkal később már csak Sesshoumaru maradt ott hitvese sírjánál.
- Most azt hiszik, hogy egy érzéktelen szellem maradtál. - csendült egy testetlen hang, s Sesshoumaru körül lágy szellő kezdett fújni.
Sesshoumaru behunyta szemeit, és rá nem jellemző módon elmosolyodott.
- Ők nem tudják, hogy te sosem fogsz itt hagyni. - mondta.
- Igen. - mondta a lágy, női hang, majd kacagás vegyült a szélbe. - Én örökké veled leszek Sesshoumaru. Hiszen megígértem.
- Igen.
A szél tovább kergetőzött az inuyoukai körül, miközben Yilsrana hangja, kacajai időről-időre belevegyültek.
Mert bár a testét megölték, a lelkét sosem fogják tudni elszakítani szeretett Sesshoumarujától.
AJÁNLOM AZ OLDALT
