~SESSHOUMARU NÉZET~

Egyre erősebben érződik annak a korcs Narakunak a bűze. Nem nagyon figyelek azonban ezen kívül másra. Továbbra se látszanak meg arcomon az érzelmeim, belül viszont ordítok tehetetlenségembe. Hogy miért? Mert az egyetlen nő akit közel engedtem magamhoz az esküdt ellenségem lánya. És sajnos nem csak ő érzett valamit irántam… Én se voltam felé közömbös. De most én ostoba elkergettem… És megkaptam tőle életem legforróbb, és egyben legszomorúbb csókját. Azóta nem láttam, és hírt se hallottam felőle. Rin nagyon hallgatag lett… Alig eszik, és csak néha beszél akkor is csak róla… Kohanáról. Kis csapatom egyre hallgatagabb… Jaken is alig beszél, mert Rin már nem hallgatja meg, csak ha Róla beszél. Olyankor meg én hallgattatom el… Azóta már 2 hónap telt el. InuYasháék se tudtak róla, semmit, Kagome meg sírva ordított velem, hogy miért hagytam magára, és hogy fog vigyázni magára stb. Mikor visszatértem Rinhez és Jakenhez, rögtön azt kérdezték, hol van Kohana. Várjunk csak! Most már nem csak Narakut érzem, hanem.. InuYashát és kis csapatát is… És még egy illatot… Nem tudom beazonosítani… Hasonlít valakiére akit ismertem, de mégsem olyan… De mégis.. Nem mégsem… nem tudom ki lehet az.

- Jaken vigyázz Rinre!

- Igen is nagyuram! Én tovább mentem az erdőben. Egyszer csak hangok ütötték meg a fülemet. Kiértem egy tisztásra. Ott állt InuYasha és kis csapata velük szemben Naraku, Kagura és Kanna. Naraku és InuYasha egyszerre fordul felém.

- Hát te is megjöttél Sesshoumaru. Most van az ideje, hogy titeket kutyafivéreket megöljelek.

- KUTYAFIVÉREK?!- InuYasha fulladozott a dühtől.- Most meghalsz Naraku!

- Ezt már hallottam InuYasha. –InuYasha már épp neki ugrott volna Narakunak mikor egy nyíl zúgott el az arca mellett. A közeli dombról lőtték ki. A nyilas alakja nem látszott az éppen felkelő naptól. Mikor lassan a szemünk hozzászokott a fényhez, kibontakozott előttünk egy kecses alak. Nagyon hasonlít… A vonásai is ugyanazok… Ugyanakkor nagyon erős jyakija volt… Nem lehet Ő… De igen mégis Ő az…. Kohana!

~KOHANA NÉZET~

Mindannyian megkövülten néztek rám. Asszem nem számítottak érkezésemre… De nem hagyom, hogy megöljék az apámat! Mivel ÉN akartam megölni. Naraku mosolyra húzta a száját.

- Kislányom, csak nem segíteni jöttél apádnak. Én nem néztem rá csak Sesshoumarut láttam.

- Nem engedem meg hogy bántsátok.- Naraku gonoszan elvigyorodott.- Ugyanis én akarom megölni.- Apám arcáról lelohadt a mosoly.

- Kohana? Sesshoumaru hitetlenkedve meredt rám.

- Menjetek hátrébb! Figyelmeztettem őket. Amire készültem az veszélyes volt. Nem csak a környezetemre, saját testemre is. Ők engedelmesen hátrahúzódtak. Kezemet a magasba emelve napfényt gyűjtöttem kezembe. Naraku rosszindulatúan rám-vicsorgott.

- Nem lettél erősebb. Erőidet még mindig nem tudod irányítani.

- Hazudsz.- Susogtam neki.- Irányítani tudom. Kordában tartani lehetetlen, azonban.- Legalábbis ebben a testben biztosan, tettem hozzá gondolatban.- annyira ura vagyok, hogy elpusztítsalak csatlósaiddal együtt. Mindenki menjen vagy 20 métert hátra, ha nem akar Narakuval együtt elpusztulni! A többiek engedelmesen hátráltak.

Összeszedtem gondolataimat, és egyetlen pontot céloztam meg: Naraku velejéig romlott, feketévé aszalódott szívét! Egyik kezemet lecsaptam a földre, mely így világítani kezdett. Energia csíkok indultak Apám felé. Másik kezemet az ég felé tartva kántálni kezdtem. Narakut és csatlósait körülfogta az aranyszín energia. Lassan elkezd terjedni, és engem is elemészt. Felsikoltottam a fájdalomtól. Éreztem, hogy a hullám a csontjaimat mardossa. Hallottam a többiek aggódó kiáltásait. Nem láthattak be pontosan a fény mögé. Hallottam Naraku utolsó hörgését, Kagura halálsikolyát. Kanna szó nélkül hagyta el ezt a világot. Az arany aura alábbhagyott. Én azonban éreztem: ezt nem bírja ki a testem. Sesshoumaru érkezett oda hozzám elsőnek. Én már a földön feküdtem, és csak lassan lélegeztem. Homályosuló látásomon át láttam amint Kagome és Sango egymás vállára hajolva sírtak. InuYasha szomorú arccal mondott valami köszönömszerűt. Sesshoumaru csak hallgatott, és a szemembe nézett.

- Ugye viszont látjuk egymást? -kérdezte.

- Az új testemben igen. Sesshoumaru halványan elmosolyodott. Én visszamosolyogtam rá. Majd éreztem, hogy testemben már utolsókat lobban az éltető fáklya lángja. Lassan sötétségbe borul a világ. Kiúszik látókörömből InuYasha és Kagome arca. Lassan Sesshoumaru körvonalait sem látom tisztán. Körbeölel a sötétség. Benne már csak egy dolgot látok: egy aranyszín szempárt. Szemem még utoljára kitágul, de nem lát semmit. Lelkem azonban szárnyal. Ekkor sok-sok mérföldre innen, felsír egy csecsemő.