Rin félve nézett rám miközben közeledtem.

• Kohana-chan? Te vagy az?
• Igen Rin-chan. Miért ne lennék én?
• Mert az előbb egy nagy sárkány volt ott ahol te megjelentél…
• Az én voltam Rin-chan… Tudod én is démon vagyok… De nekem –mármint ha a sejtéseim helyesek- nincs külön fajtám, hanem alakváltó vagyok. – Rin megnyugodva nézett föl rám, majd kissé elkerekedtek a szemei. Én értetlenül pislogtam rá. A szél megfordult és én ösztönösen kisöpörtem arcomba lógó hófehér hajszálakat. Várjunk csak... HÓFEHÉR??? MI A??? NEKEM FEKETE HALYAM VAN NEM FEHÉR!!! Villám-sebesen visszarohanok a tóhoz… Olyan sebesen, hogy a fák összefolynak előttem, és öhh… a prém lecsúszik vállamról… De én csak futok tovább. Nem tudom hol van Sesshoumaru és pillanatnyilag nem is érdekelt. Elsőszámú hiba. Nem figyeltem a prémre, a vállamon, az lecsúszott a földre és én hagytam. Kettesszámú hiba. És végül: Nem igazán figyeltem az útra. Hármas és egyben legnagyobb hiba. Erre azonban csak akkor döbbentem rá, amikor teljes erővel nekicsapódtam valami keménynek. Mivel démon vagyok, nem éppen lassan futottam… Le is döntöttem lábáról az illetőt, és párszor meghemperedtünk a selymes fűben. Lassan kinyitottam időközben becsukott szemeimet. Mikor feltekintettem két rezzenéstelen aranytengerrel néztem szembe. Kettőnk szeme összekapcsolódott. Végül én törtem meg a csöndet.
• Sesshoumaru, mit csinálsz?
• Éppen fürödni készültem. Ennek volt értelme, mivel, mint észrevettem nem voltak rajta kardjai, páncélja, sőt kimono felsője sem így látni engedte zavarba ejtően kidolgozott izmait. Erre a gondolatra éreztem, hogy elpirulok. Ekkor jutott eszembe a fájdalmas valóság: ÉN teljesen meztelenül fekszek alatta! Ha lehet még jobban elpirultam. Ő csak nézett, és arca nem tükrözött semmilyen érzelmet. Mielőtt a csend túl kínossá vált volna, a köd elkezdett felszakadozni és alakunkat a felkelő nap fénye világította meg. Nem is tudom arcunk mikor kezdett egymáshoz közeledni, csak arra eszméltem föl mikor ajkaink forró csókban egyesültek. Éreztem, hogy a démon keze végig simítja arcom, kissé megremeg, majd folytatja útját le a nyakamon. Lassan lejjebb csúszik… Ekkor fuldoklás szerű hangokat hallottunk a közeli bokorból. Mindketten odakaptok fejünket. Láttuk amint InuYasha és kis csapata egy emberként vörösödik el és kezd el habogni, hogy “ Ők nem akartak megzavarni semmit”. Majd egy emberként megfordultak, és InuYashát követve elindultak táborunk és Rinék felé. Mi még egy ideig bambán néztünk utánuk, majd Sesshoumaru mélyet, szinte csalódottat sóhajtott és felállt rólam. Én kissé elpirultam, és úgy ahogy voltam meztelenül elindultam visszafelé, és útközben szedtem föl Sesshoumaru prémjét. Miközben visszafelé tartottam éreztem, hogy beér. Együtt értünk a táborba, és néztünk farkasszemet az ugyancsak vörös InuYasháékkal.