|
3. rész
III.
- Ez elájult ?-kérdi InuYasha rám bökve.
- Igen, nagyon úgy néz ki -feleli Kagome.
- Kagome, remélem egyetértesz, hogy át kell vinnünk. Nem közönséges halandó.
- Igen. A kúthoz! Én is megyek.
- Rendben. De siess! Kaedénél várunk Mirokuval és Sangoval!-Azzal InuYasha kiugrott az ablakon, és eltűnt. Egyszerre minden szem Kagoméra szegeződött.
- Mi volt ez Higurashi?
- Ki volt ez az alak Kagome-chan?
- Hova vitte az a fiú Hitomit? Stb.
- Öhmm...-Kagome egy csöppet kínban van-... Figyeljetek, rosszul vagyok, haza kell menjek! Konnichiwa!
*-*-*
Egy ágyban feküdtem. Ilyet álmodni! Na de... Jobban körülnézek. Ez egy rozoga kunyhó! És én nem is ágyon fekszem, hanem Egy gyékényen! Ilyen nincs! Akkor mégse álmodtam! Felülök. Jesszus! Egy szál ruha nélkül fekszem! Kiabáljak? De kinek? Teljes a sötétség... Hát.. Végül is egy próbát megér. De persze alaposan körbetekerem magam valami ronggyal előtte...
- Hahó! Hall engem valaki? Valaki benyit a szobába. Ijedten sikkantok egyet majd lenyugszom. Csak Kagome az.
- Nyugi Kohana-chan. Biztonságban vagy.
- De mégis hol vagyok, És hol vannak a ruháim? És mi történt?
- Hát gyere ki és elmesélek mindent.
- Jó, én szívesen kimegyek, de előbb adj valami ruhaféleséget!
- Ohh persze, gomen- jön zavarba Kagome- Itt van egy kimono.
- Ilyen ősrégi ruhát adsz? Hol vannak a régiek?
- Na jó Kohana-chan vedd fel. És gyere ki. Akkor mindent megtudsz.- Neheztelve nézek utána, majd felöltöm az egyszerű kimonót, és kilépek utána a szabadba.
- Nah most már elmon- A mondat többi része a torkomra forrt. Előttem állt az az InuYasha aki majdnem megölt. Mellettünk még vannak egy páran de én csak őt látom. Agyamat vörös gyűlölet lepi be... Ez annyira valóságos, hogy már InuYashát is vörös ködön át látom... Hát ez tök buli... Nocsak! Ki üvöltözik, hogy engedjék el, hogy szétszedje azt a .... A Kamikra! ÉN ÜVÖLTÖZÖM!!! A többiek visszatartanak, nehogy rávessem magam InuYashára. Egyszerre 4-en fognak le... Lassan lenyugszom... A látásom is kezd kitisztulni... Már nem fed mindent vörös köd...
- Lecsillapodtál végre démon? Kérdi a legsunyibb képével az a kis kutyafülű. Mikor a gondolat végére érek a szám elkezd remegni és mindenki legnagyobb ledöbbenésére, elkezdek harsogva nevetni. Már a könnyeimet nyelem mikor InuYasha visszanyeri a hangját.
- Most min nevetsz youkai?
- Hát rajtad! Azok igazi kutyafülek?
- Keh. Szállj le rólam ostoba.
- De ARIII!!! -kiáltom teljes elragadtatással.
- Kohana-chan.
- Hm? Csak ennyivel jelzem Kagoménak, hogy figyelek, egyébként még mindig InuYasha 2 kutya fülecskéjét bámulom.
- Kohana-chan mesélnem kell valamit.
- Hallgatlak- fordulok végre felé.
- Én nem betegeskedem.... Kagome több órán át beszélt, és én egyre nagyobb ámulattal hallgattam.
- Akkor ez most a középkori japán?
- Igen.- bólogat Kagome.
- És én egy erős démon vagyok?
- Hai.
- És akkor miért hoztál ide?
- Mert ott veszélyes vagy a többi emberre nézve!
- Itt is élnek emberek, nem?
- De igen, de ők tudnak védekezni! Emellett élnek még itt papnők is! Hosszan hallgatok.
- Mi ez az egész? Ha jól veszem ki, akkor csak veszélybe kerültem ezen a helyen! Gondolkodnom kell. És nem akarok InuYasha közelébe maradni. El akarok menni. Mindegy hova. Csak el innen.
- Kagome-chan sajnálom, de én elmegyek.
- MI? Nem mehetsz el Kohana-chan...
- Shimpai shinaide!(ne aggódj!)
Elmegyek. És ne is próbáljatok megkeresni.
Azzal futni kezdek. Egyre gyorsabban és gyorsabban futok. Hátranézek, de nem látok már belőlük semmit. Megnyugodok, és lassabb tempóra váltva Kagome szavain tépelődök. Vajon tényleg démon lettem? A válasz egyértelmű igen. Már kezdenék beletemetkezni az önsajnálatba mikor egy éles sikoly zengeti meg a tájat. Egyértelműen kislánytól származik. Beleszagolok a levegőbe. Nyugatról érzem a szagot. Elkezdek futni, a szag iránya felé. Egyszer csak belém rohan egy kislány. Egy... öhhh... izé... Valami lila nyálkás izé elől fut, ami fura röfögésszerű hangokat hallat. Nem akarom közelebbről megismerni. Kagome mesélt valamit valamiien karomcsapásról... Igen egy ostor! Felemelem kezemet, Amiken most már karok vannak. Maga mellé képzelek egy aranyszínű ostort és megsuhintom a karmaim. Fényes valami jön ki a mutató és középső ujjamból és telibe találja a démont. Az felüvölt majd sok kis cafatra robban szét. A kislány megkönnyebbülve sóhajt egyet, majd felém fordul.
- Dare wa?( ki vagy?)-kérdem.
- Watashi wa Rin. Arigatou, tasu...ketta.(köszönöm megmentettél)
- Szívesen. Az én nevem Kohana Hitomi, de hívj csak Kohanának .-Válaszolom fáradtan. Megfordul a szél. Ismeretlen szagot sodor felém. A hold előtt felszakadoznak a felhők. A fák árnyékába egy alak válik láthatóvá. Hosszú ezüst haj. Arany szemek. Nagy tüskés vértezet. Többet nem tudok belőle kivenni. Az aranyszínű “ostor” Sok erőmet elszívta. Nem érzek már fáradságot. Érzem, hogy testem meglódul a föld felé. A színek össze folynak a szemem előtt. Várom a kemény becsapódást... Ami sosem következik be. Eszméletem utolsó maradékait összeszedve, rájövök, hogy valaki fog. Utolsó gondolatom is ez: ~valami puha...~ és összébb húzom magam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
