A fekete hajú lány egy fehér toppban és egy kék hosszú szoknyában jelent meg. Hátán egy kisebb hátizsák pihent, amiben a ruháit tartotta. A miko és a féldémon, már várt rá, bár gyorsabb volt, mint gondolták.

Kagome ugrott bele először a kútba, aztán Inuyasha megfogta a lányt és együtt jutottak a középkorba. Miután kimásztak, gyönyörű smaragdzöld fű, és gyönyörű napsütés fogadta őket. Kellemes késői nyár volt, mégis tökéletes hőmérsékletben lehetett utazni ilyenkor.

Miután Sangoékkal megismerkedett Hitomi, Miroku feltette a megszokott kérdést, amire a válasz egy határozott nem volt, aminek a szerzetes nem nagyon örült, aztán elindultak, hogy rátaláljanak Narakura.

• Kagome, ki az a Sesshoumaru? – kérdezte a lány, mert az előbb említették meg a nevét.
• Ő Inuyasha bátyja, egy tisztavérű kutyadémon. Utálja a halandókat, viszont egy kislány, Rin vele utazik. – világosította fel a miko, barátnőjét.
• Értem, de ha egy ember az útitársa, akkor nem utálja a halandókat, vagy csak a kislány a kivétel ez alól. – mondta Hitomi.
• Az igaz, hogy Rint megvédi, de azért nem ajánlatos vele ujjat húzni. – szólalt meg Miroku bölcsen.
• Érzitek ezt? – kérdezte Sango, és felkapta a fejét, majd a mögöttük elterülő erdő felé tekintett.
• Gonosz démoni aura, és közeledik. – folytatta a szerzetes.
• Én nem érzem a bűzét, de valami tényleg jön erre. – mondta Inuyasha, de ezért előrántotta a Tetsusaigát.

A föld alattuk hirtelen megremegett, és fülüket hangos léptek zaja ütötte meg, ami egyre erősödött. Ahogy az erdő felé fordultak, egy tövestől kicsavart fa repült feléjük, nagy sebességgel. Miroku levette a jobb tenyeréről a gyöngysort.

• Indulj szél! – kiáltott fel, és beszippantotta a közeledő tárgyat, majd visszarakta a füzért kezére.
• Egész jó szerzetes. – hallottak meg egy mély és torz hangot a fák mögül, majd gazdája is kilépett a takarásból.

Egy, két méter magas démon állt előttük, megnyúlt pofával, ami egy kutyafajtára emlékeztetett. Hosszú karmai megcsillantak a napfényen, és fekete bunda díszelgett a testén. Szemei vörösen villogtak, ahogy a kis csapatra tekintett, és keskeny koromfekete pupillája volt.

Ha jól megnéztük, egy farkasra hasonlított, mert hosszú dús farok szinte súrolta a földet hátul. És a teste is nagyon hasonlított rá, csak abban tért el, hogy emberibb volt a kinézete és két lábon állt.

• Te akarsz engem legyőzni? – kérdezte Inuyasha nagyképűen, mivel nagyobb démonra számított.
• Nem egy korccsal küzdeni jöttem, hanem az ékkőszilánkok kellenek. – felelte nem éppen kedvesen.
• Ezért meghalsz! – kelt ki magából a hanyou, és nekiugrott a démonnak.

Nagy csata vette kezdetét. Inuyasha hiába csapott le a farkasra, az mindig hárította a pengét a hosszú karmaival, amiket még nagyobbra megnövesztett a harc kezdetén. A kutyafülű fiú már kezdett dühős lenni, és egy kisebb kikerülő manőver után, végighasította a támadó bal oldalát.

• Ezért megfizetsz félvér. – sziszegte a farkas és vörös szemeivel gyilkos pillantásokat küldött a fiú felé.
• Heh, inkább én öllek meg. – feleselt Inuyasha, aztán a csatát megunva egy Szélbordát küldött a farkas felé, aki ordítva semmisült meg. – Na, ennyit erről.
• Inuyasha, szerinted ezt Naraku küldte az ékkövekért? – kérdezte Miroku.
• Nem érezte rajta Naraku bűzét. – felelte a fiú és elrakta a Tetsusaigát.
• Hitomi hová lett? – nézett körbe Kagome aggódva.
• Az előbb, még itt volt mellettem. – mondta Sango.
• Inuyasha, a szilánkok eltűntek a nyakamból! – sikkantott fel a miko, mire a hanyou odaszaladt.
• Ezt nem hiszem el. Amíg nem figyeltünk ellopták az ékkő szilánkokat. – dühöngött a fiú.
• Nyugodj meg. Nem érzed annak az illatát, aki elvitte Hitomit? – érdeklődött a szerzetes.
• Várjál. – szippantott bele a levegőbe, aztán megérzett valamit, amitől elfintorodott. – Naraku bűzét, de nem annyira.
• Akkor induljunk. – mondta a démonirtó és elindultak a szagot követve.

Folytatása következik…