-Igen. –bólintott a hanyou lány. –Nagyon kicsi voltam, mikor utoljára láttam. Mindig Yamashitával veszekedett, és ezek a veszekedések néha nagyon viccesre sikeredtek.

-Miről veszekedtek? –kérdezte Sesshoumaru.

-Arról, hogy Yamashita milyen meggondolatlan. –mondta Yilsrana.

-Nem annyira, mint egy bizonyos félszellem. –mondta Sesshoumaru.

-Nem is vagyok makacs. –mondta Yilsrana.

-Annyira. –mondta Sesshoumaru, és elhajolt egy kő útjából, amit a lány dobott felé.

-A következő úgyis talál. –fenyegette meg szerelmét Yilsrana.

-Csak próbálkozz nyugodtan Yilsy. –mondta mosolyogva a kutyaszellem.

-Aranyosak vagytok. –jegyezte meg Lea, miközben a pici Kikarat simogatta.

-Most már aludj Lea. –mondta Yilsrana.

-Igen Hime. –mondta Lea.

-Lea, már ezerszer kértem, hogy hívj Yilsranának. –mondta a félszellem papnő. –Csak Yilsranának.

-Igen Hime. –mondta a kislány.

Sesshoumaru és Yilsrana elnevették magukat.

Mikor Lea már aludt, Sesshoumaru Yilsranára nézett.

-Neked is aludnod kéne. –mondta.

-Nem vagyok álmos Sessh. –mondta a hercegnő.

-És még nem vagy makacs. –jegyezte meg Sesshoumaru.

-Én nem vagyok makacs. –mondta Yilsrana.

-Hát persze hogy nem. –mondta Sesshoumaru, mert nem vágyott egy vitára a lánnyal az éjszaka közepén. –És kitaláltad már merre menjünk tovább?

-Még alszom rá egyet. –mondta Yilsrana.

-Nem az előbb mondtad, hogy nem vagy álmos? –kérdezte Sesshoumaru.

-Muszáj kiforgatnod a szavaimat? –kérdezte Yilsrana.

Sesshoumaru átölelte kedvesét, aki elmosolyodott.

-Aludj egy kicsit. –mondta.

-Akkor sem vagyok makacs. –mondta Yilsrana, és a következő percben már aludt.

Sesshoumaru elmosolyodott, és megcsókolta az alvó hercegnő homlokát.

-Szeretlek te makacs hercegnő. –suttogta.

Folytatás következik