Sesshoumaru és Yilsrana látták, hogy valami pajzs védi a barlangot, de az őket gond nélkül átengedte.

Yilsrana és Sesshoumaru lassan haladtak, aztán végül meglátták, amiért jöttek.

Szörnyek és egyéb kővé vált szellemek gyűrűjében egy fiatal lány alakja is kivehető volt.

-Midoriko. –mondta halkan Yilsrana.

-Nem is csoda, hogy ennyivel már nem bírt. –mondta Sesshoumaru, a szellemeket szemlélve.

-Igen. –értett egyet Yilsrana.

Sesshoumaru most a kővé vált papnőt vette szemügyre.

-Tényleg hasonlítasz rá Yils. –mondta végül Sesshoumaru.

-Van egy lyuk a páncélján. –mondta hirtelen Yilsrana. –Biztos ott távozott a lelke. A szent ékkő.

Sesshoumaru átölelte kedvesét, mire Kikara a lány válláról átugrott az övére.

-Még mindig aggaszt Naraku? –kérdezte halkan.

Úgy tűnt, Yilsrana meg sem hallotta szerelme szavait. Kiismerhetetlen tekintettel szemlélte a kővé vált papnőt.

-Kedvesem. –szólította meg Sesshoumaru halkan.

Yilsrana megrázta a fejét, aztán ránézett Sesshoumarura.

-Bocsánat. –mondta. –Szóltál?

-Csak azt kérdeztem, hogy aggódsz e Naraku miatt. –mondta Sesshoumaru.

-Amíg él, addig vadászni fog az ékkőre. –mondta Yilsrana. –Ebből adódóan nekem előbb kell levadásznom.

-Nekünk, kedvesem. –mondta Sesshoumaru. –Nekünk.

Yilsrana hirtelen lehunyta kék szemeit, és beleszimatolt a levegőbe.

-Kislány, nyugodtan előjöhetsz. –mondta kedvesen. –Nem eszünk meg.

Az egyik szikla mögül, egy fiatal, tíz éves lány bújt elő. Fekete haja, és szintén fekete szemei voltak. Egy egyszerű, zöld kimonót viselt.

-Tudom. –mondta. –Hagy, menjek veletek!

Sesshoumaru megütközve meredt a kislányra, míg Yilsrana egyszerűen csak elmosolyodott.

-Mi s neved? –kérdezte Yilsrana.

-Lea. –mondta a kislány. –Te vagy Midoriko?

-Nem. –mosolyogott Yilsrana. –Attól tartok, nem. Yilsrana vagyok, Északról.

A kislány csillogó szemekkel meredt Yilsranára.

-Az egyik tartományörökös? –kérdezte izgatottan. –Zoenna sama, és Yilsrayen sama egyik lány?

Yilsrana bólintott.

-Fiatal korod ellenére igen jól tájékozott vagy. –mondta Sesshoumaru.

-Csak odafigyelek. –mondta Lea. –Veletek mehetek?

-Miért nem akarsz itthon maradni? –kérdezte Yilsrana.

-Világot akarok látni. –mondta Lea. –Nem akarok egy faluban élni. A családom meghalt. Nincs ki miatt maradjak. És ha nem visztek magatokkal, egyedül is elszököm.

Sesshoumaru először Yilsranára nézett, aztán Leára, aztán megint Yilsranára.

-Ez a kislány veszélyesen hasonlít rád viselkedésben drágám. –mondta aztán döbbenten Sesshoumaru.

Yilsrana rámosolygott szerelmére, aztán Leára nézett.

-Velünk jöhetsz. –mondta Yilsrana.

-Jujj de jó!!! –ujjongott Lea.

-Jól meggondoltad drágám? –kérdezte Sesshoumaru.

-Ha egyedül szökik el, és biztos, hogy ha nem visszük magunkkal el is szökik, igen hamar megeszi valami. –mondta Yilsrana. –De ha velünk jön, akkor legalább tudunk figyelni rá.

-Ez igaz. –mondta Sesshoumaru.

-És te ki vagy? –nézett Lea Sesshoumarura.

-Ő Sesshoumaru. –mondta Yilsrana. –A jegyesem.

-Inutaishou fia? –kérdezte Lea.

Sesshoumaru bólintott, aztán elmosolyodott.

-Te tényleg sok mindent tudsz. –mondta.

Végül a kis csapat útra kelt.

Immár hárman, vagyis, ha Ryungat és Kikarat is számoljuk, öten hagyták el a barlangot.

Midoriko végső nyughelyét.

Folytatás következik