Egész nap Nishivel játszott, és ez egy idő után igen fárasztó tud lenni.

A hercegnő lassan álomba merült.

És valami nagyon furcsát álmodott.

Egy tágas mezőn állt.

Vele szemben egy nő állt.

Egy nő, aki pont úgy nézett ki, mint ő, amikor halandó.

-Gondolom, már rájöttél, ki vagyok. –szólt kedvesen a nő.

-Te vagy… -kezdte Yilsrana. –Midoriko.

A nő mosolyogva bólintott.

-Pontosan. –mondta Midoriko. –És azt tudod, miért kell beszélnünk?

-Az ékkő? –találgatott Yilsrana.

-Részben. –bólintott Midoriko.

-Nem értem. –mondta Yilsrana.

-Azzal, hogy beleegyeztél, hogy őrzöd az ékkövet, magadra vetted a sorsomat. –mondta Midoriko. –Nem is. Rosszul mondom. A sorsunkat. Hisz én mindvégig itt voltam veled, csak eddig nem voltál kész rá, hogy láthass.

Úgy tűnt, Yilsrana felfogta a miko szavait.

-Úgy érted, hogy én vagyok a reinkarnációd? –kérdezte.

Újabb bólintás Midoriko részéről.

-Igazából furcsa, hogy pont egy hanyou hercegnőben születtem újjá. –mondta Midoriko, aztán ismét elmosolyodott. –Bár téged elnézve érthető.

-Oh… -lepődött meg Yilsrana. –Köszönöm.

-Nincs mit köszönnöd Hime, hisz én csak az igazságot mondtam. –mondta Midoriko. –Mostantól mindig segítek majd neked. Lélekben ott leszek veled örökké.

-És tudja valaki? –kérdezte Yilsrana.

-A szüleid, a jegyesed, és az apja. –mondta Midoriko. –Még a születésed előtt megjövendölték, hogy te leszel az, aki bevégzi, mit én annak idején elkezdtem. A szüleid, pedig nemrég megosztották ezen információt Inu no Taishou nagyúrral, és fiával.

-Értem. –bólintott Yilsrana.

Midoriko alakja halványodni kezdett.

-Ne feledd! –csengett a miko hangja. –Én mindig ott leszek, és segítek, ha kell.

Yilsrana felébred.

Felült az ágyában, és sóhajtott.

Hirtelen nyávogás ütötte meg a fülét, és a következő percben egy pici, fekete, furcsa cica ugrott Yilsrana ölébe.

A cica korom fekete volt, csak a fülei voltak hófehérek. Ráadásul három farka volt, így tényleg nem volt hétköznapi macska.

-Kikara! –mosolyodott el Yilsrana, és megsimogatta a cicát. –Hol kóboroltál eddig?

Kikara dorombolva gömbölyödött össze gazdája ölében.

Yilsrana mosolyogva nézte a cicát, és eszébe jutott, mikor édesapja ötödik születésnapján nekiadta Kikarát.

Yilsrana sóhajtott.

Folytatás következik