-Yilsrana! –szólt rá apja. –Ne most keseregj!

-Igenis uram! –vágta magát vigyázba Yilsrana.

Ekkor megjelent előttük a szellem. Egy nő. Egy legyezőt tartott a kezében.

-Ki vagy te? –kérdezte Yilsrayen. –És mit akarsz?

-Én vagyok a szélboszorkány, a szelek úrnője. –mondta a nő. –Hatalmam van minden szél felett.

-De jó neked! –mondta gúnyosan Yilsrana. –És mégis mi a fenéért vertél fel minket hajnalban?

A nő szélvihart küldött Yilsrana felé.

Yilsrana a levegőbe ugrott, és könnyen kikerülte a csapást.

Yilsrana apja előtt ért földet újra, és gúnyosan nézett a nőre.

-Csak ennyit tudsz? –kérdezte Yilsrana. –És végre megmondanád, mi a fenét akarsz itt?

A nő újra támadott, de Yilsrana ezt a támadást is könnyen hárította.

A nő végre úgy döntött, válaszol. Leeresztette az arca elől a legyezőt, és gúnyosan rámosolygott a palota előtt összegyűltekre.

-Naraku küldött, hogy elvegyem tőled az ékkövet. –mondta a nő. –A nevem Kagura.

-És miből gondolod, hogy elveheted tőlem a szent ékkövet? –kérdezte Yilsrana, miközben kézbe vette íját, és egy vesszőt illesztett a húrra.

-Nem fogom megkérdezi. –emelte fel a legyezőjét Kagura. –Egyszerűen elveszem.

Yilsrana egy újabb támadás elől ugrott el.

-Nekem, pedig eszem ágában sincs ezt hagyni. –mondta Yilsrana.

Kagura ismét támadott. Ez a támadása már erősebb volt, mint az előzőek, de a hercegnőnek ezt sem volt nehéz kivédeni.

-Nem lesz választásod korcs. –mondta Kagura.

Ebben a percben Kagura mögül előlépett egy fehér hajú, fehér ruhás kislány, kezében egy tükörrel.

Yilsrana hirtelen úgy érezte, megbénul.

Szinte azonnal rájött, mi történik.

/A tükör./ gondolta Yilsrana. /Az akarja elszívni a lelkemet./

Yilsrana hirtelen úgy érezte, hogy ismét tud mozogni.

Összeszedte minden erejét.

Yilsrana felemelte az íját.

-Nem lehet. –szólt meglepődötten Kanna. –Nem tudom leigázni a lelkét.

Yilsrana ellőtte a nyílvesszőt, ami egyszerűen belefúródott a tükörbe.

A tükör megrepedt.

-Most megyünk. –szólt Kagura. –De még láttok minket.

A következő percben Kanna és Kagura eltűntek.

-Nem igaz. –morgott Yilsrana. –Naraku most már sosem fo békén hagyni?

-Nem valószínű. –lépett mellé Kaita. –Nagyon meg akarja szerezni az ékkövet.

-Most már mehetünk aludni? –kérdezte Yoru, és nagyot ásított.

-Igen. –mondta Yilsrayen. –Kétlem, hogy ma éjjel még visszajönnek.

-Igen. –bólintott Yilsrana. –Naraku nem bírja, ha egy nap többször is elverik az embereit.

Ezután mindenki visszatért a szobájába, de Yilsrana szemére még sokáig nem jött álom.

Folytatás következik