-Nem tudom, apa mikor kegyelmez meg végre nekünk. –sóhajtott Silanna, aztán lebukott a víz alá.

-Nem tudom, de őszintén szólva, én már kezdem unni. –szólalt meg Yilsrana, mikor nővére feljött a felszínre.

-Kell neked mindig hősködnöd. –jegyezte meg tréfásan Silanna. –Őszintén szólva nem tudom, a hőskomplekszust kitől örökölted.

-Legalább te hagyj békén. –mordult rá nővérére Yilsrana.

-Tudod, hogy nem gondolom komolyan Yilsy.

-Tudom. –mondta Yilsrana. –Csak most minden olyan zavaros.

-Sesshoumaru? –kérdezte nővére.

Yilsrana bólintott.

-Apa akart hozzáadni. –kezdte Yilsrana. –Emlékszel, mit levágtam azon az estélyen mikor közölte? De már magam sem tudom, mit akarok.

-Kezdesz beleszeretni? –kérdezte kíváncsian Silanna.

-Igen. –bólintott Yilsrana. –És szerintem ezt ő is tudja.

-Ne izgulj emiatt kishúgom. –mondta mosolyogva Silanna. –Lesz, ami lesz. Most már lassan ideje lenne visszamenni a palotába.

Yilsrana ismét bólintott.

A két testvér nemsokára elindult vissza a palotába.

Mikor elhaladtak a központi csarnok mellett észrevették a beszélgető Zoennát és Sesshoumarut. Köszöntek nekik, aztán folytatták útjukat.

-Érdekes. –jegyezte meg Sesshoumaru.

-Micsoda? –kérdezte Zoenna.

-Mióta itt vagyok, észrevettem, hogy Silanna és Yilsrana között a testvéri kötelék sokkal erősebb. –mondta Sesshoumaru.

-Ez így igaz. –bólintott Zoenna.

-Van ennek valami különleges oka? –érdeklődött Sesshoumaru.

-Silanna a férjem legidősebb, tisztavérű lánya, míg Yilsrana a félszellemek közt a legidősebb. –mondta Zoenna. –Már a kislányom, Yilsrana születése után, szinte azonnal kialakult ez a kötelék. Kisebb korában állandóan Silanna vigyázott Yilsyre. Még harcolni is ő tanította először.

-És Yilsrana mindig ilyen… -kezdte Sesshoumaru, de Zoenna félbeszakította.

-Mindig ilyen makacs, felelőtlen, meggondolatlan volt? –kérdezte Zoenna, aztán bólintott. –Igen. Ő mindig ilyen volt. Bár Yilsrayen még nem adta fel, hogy megváltoztathatja.

-Szerintem fel kéne adnia. –mondta Sesshoumaru, mire Zoenna érdeklődve nézett rá. –Úgy értem, ha megváltoztatja, az már nem lesz az a Yilsrana…

-Akibe beleszerettél, igaz? –kérdezte mosolyogva Zoenna.

A kutyaszellem bólintott.

Eközben Yilsrana és Silanna, Silanna szobájában beszélgettek.

-Szóval tényleg beleszerettél a Nyugati hercegecskébe. –mondta Silanna húga arcát tanulmányozva.

-Meddig fogsz még ezen lovagolni? –kérdezte Yilsrana nővérére nézve.

-Tudod, hogy én csak a te javadat akarom húgocskám. –mosolyogott Silanna.

-Persze hogy tudom nővérkém. –bólintott Yilsrana. –De nem szeretném, ha holnap már ettől lenne hangos az egész palota.

-Úgy ismersz engem? –kérdezte Silanna.

-Nem. –mondta Yilsrana.

-Hát akkor? –kérdezte Silanna. –Nincs miért aggódnod.

-Tudom. –mondta Yilsrana. –De nagyon félek, hogy kiderül.

-Csak akkor derül ki, ha te akarod. –mondta Silanna. –Felesleges ezen idegeskedned Yilsy.

-Olyan jó, hogy itt vagy nővérem. –mondta halkan Yilsrana, és megölelte nővérét.

-Mindig melletted leszek Yilsy. –mondta Silanna. –Mindig…

Folytatás következik