-Ki vagy te? –kérdezte Sesshoumaru.

-Nincs nevem. Mindig létezem. –mondta a nő kiismerhetetlen hangon.

-Ki… -kezdte Kaita, de Yilsrana félbeszakította.

-A halál angyala. –mondta Yilsrana. –Ugye te vagy a halál angyala?

-Igen. –bólintott a nő. –Ismerem az édesanyádat. –nézett Sesshoumarura. –És a te nővéredet. –nézett Kaitára.

-Most kiért jöttél? –kérdezte picit aggódva Kaita.

-Ne aggódj. –mosolyodott el a halál angyala. –Nem értetek. Legalább is, most még nem. A harcosokért jöttem, akiket Naraku támasztott fel.

-Úgy tudtam, hogy te semleges vagy. –mondta Yilsrana.

-Igen. –bólintott a nő. –De csak addig, amíg nem avatkoznak a dolgomba.

-És Naraku beleavatkozott? –érdeklődött Sesshoumaru. –Azzal, hogy visszahozta azokat a szellemeket?

A halál angyala bólintott.

-Okosak vagytok. –mondta halkan. –Bátrak is. Hűségesek. Csupa jó tulajdonság. Már előre sajnálom azt a napot, mikor el kell jönnöm értetek. Nem szívesen viszek el hozzátok hasonlókat. Akiknek a földi világot kellene jobbá tenniük.

-Vagyis el fogsz vinni minket? –kérdezte Kaita.

-Igaz, hogy hallhatatlanok vagyunk Kaita, de akár holnap megölhetnek minket. –szólalt meg halkan Yilsrana. –És a jövőtől felesleges félni. Aminek jönnie kell, az jönni is fog, és sokkal rosszabb lesz, ha félünk tőle.

-Jól beszéltél ifjú papnő. –mondta a halál angyala.

-Nem vagyok ifjú. –mondta Yilsrana,

-Hozzám képest mind azok vagytok. –jegyezte meg mosolyogva a halál angyala. –Hisz én a világ kezdete óta létezek. Ti a párszáz évetekkel igencsak kölykök vagytok hozzám képest.

-Igaz. –mosolyodott el Yilsrana.

-Megdöbbentő, mennyire hasonlítasz Midorikora. –mondta a halál angyala.

-Ismerted Midorikot? –kérdezte Yilsrana kíváncsian.

-Persze. –mondta a halál angyala. –Hisz őt is én vittem el, mikor kiszakította a lelkét a testéből. Az arcod, pont olyan, mint az övé. Persze, ha nem nézzük a méregcsíkokat, a három csillagot a homlokodon, meg a fehér hajat. Lefogadom, hogy mikor halandóvá válsz Midoriko pontos mása vagy. Még a vérted is olyan, mint amilyet ő hordott.

-Azt is tudod, mikor változom át? –kérdezte gyanakodva a félszellem hercegnő.

-Mindent én se tudhatok. –mondta a halál angyala. –Csupán azt tudom, hogy minden félszellem havonta egyszer elveszíti természetfeletti képességeit, és halandóvá változik. Ilyenkor sebezhetővé vállnak, és ezért tartják titokban, mikor is van ez a nap.

-Hát igen. –mondta Yilsrana. –Elég kínos lenne, ha valami erősebb szellem meglátogatna azon az éjszakán.

-Ha hozzám jössz, én úgyis megvédelek. –jegyezte meg Sesshoumaru.

-Ha hozzád is megyek, nagyon nem szeretném, hogy a védelemre szoruló, gyenge nőt lásd bennem. –mondta Yilsrana a kutyaszellemnek. –Vagyok olyan erős, mint te. Felőlem át is változhatunk kipróbálni.

-Nincs rá szükség. –mondta Sesshoumaru. –Nem akartalak megsérteni.

-Rendes tőled. –mondta Yilsrana, és újra a halál angyala felé fordult. –Nem tudod véletlenül, ki ez a Naraku?

-Hatalommániás, egoista dög. –foglalta össze a halál angyala. –Gondolom az ékkő is ezért kell neki.

Hirtelen fújni kezdett a szél. A halál angyala felkapta a fejét, és mintha hallgatott volna valamit.

-Örültem a találkozásnak, de most mennem kell. –mondta a halál angyala, és eltűnt.

-Akkor azt hiszem, ideje lepihenni. –javasolta Kaita.

-Egyetértek. –mondta Yilsrana.

Mindhárman visszamentek a palotába, és szobáikban lefeküdtek aludni. Vagyis csak a két lány aludt, Sesshoumaru az ablakon bámult kifelé, és közben a nap eseményein gondolkozott.

Folytatás következik