Yilsrana egyre többet maradozott el az estélyekről, mivel kiérdemelte apja rosszallását.

Yilsrayent igazából az zavarta, hogy senki sem tudta, merre jár a lánya, mikor épp eltűnik.

A hercegnő mindig kifogott a katonákon, kiket apja küldött utána. És azok mindig szégyenkezve kullogtak vissza a palotába.

Yilsranát igazából szórakoztatta apja viselkedése. Eltűnéseinek sosem volt komolyabb oka, csupán szeretett egyedül lenni.

Úgy barangolni a vidéken, hogy senki sincs vele.

Ez a szokása alaposan kinőtte magát, mióta nála volt az ékkő.

Na igen…

Yilsrana sokat gondolkozott az ékkő történetén. Gyakran jutott arra a következtetésre, hogy fogalma sincs, mit kell majd csinálnia az ékkővel.

A hercegnő egyik délután épp Kaita társaságában sétált az udvaron, mikor mindketten megérezték egy szellem közeledtét. Fél perc elteltével a két lány már a palota előtt állt.

-Asszony! –mordult rá az érkező szellem. –Add át az ékkövet, és talán megkímélem az életeteket.

-Hülye! –mordult fel Yilsrana.

-Az ékkő nem való egy korcs kezébe. –jelentette ki a szellem.

-Álljunk meg egy percre. –emelte fel a kezeit Kaita. –Egyáltalán ki a franc vagy te?

-Elnézést a modortalanságomért. –színpadiaskodott a szellem. –Naraku a nevem szép hölgyek. Most már megkapom az ékkövet?

-Egy frászt! –jelentette ki Yilsrana, és közben előhúzta egyik kardját.

-Ha mindenképpen meg akar halni. –sóhajtott Naraku. –Támadás!

Egy tucat szellem rontott a két lányra. Yilsrana a levegőbe ugrott, és suhintott egyet a kardjával. A csapás nyomán egy tűzörvény indult a támadók felé.

-Te is érzed? –kérdezte Kaita.

-Persze. –bólintott Yilsrana, és hárította egy szellem támadását. –Ezek halottak.

-Minek ennek a szent ékkő, mikor így is vissza tud hozni holtakat? –kérdezte Kaita.

-Biztos olyan, mint minden más férfi. –sóhajtott Yilsrana. –Nagyobb hatalmat akar.

-Ezt személyes sértésnek veszem Hime. –jegyezte meg az épp felbukkanó Sesshoumaru.

-Te meg hogy kerülsz ide? –kérdezte meglepetten Yilsrana. –Azt hittem te is elmentél a többiekkel Kristály Erdőbe.

-El is mentem. –mondta a kutyaszellem. –De meguntam, így most itt vagyok. Mi a fene folyik itt?

-Harc. –jegyezte meg szarkasztikusan Yilsrana.

-Azt én is látom. –mondta Sesshoumaru. –Azon kívül?

-Az a háttérben ácsorgó szellem, a neve Naraku, idejött, hogy elvegye Yilsranától a Négy Lélek Szent Ékkövét. –kezdte Kaita. –Mikor Yilsrana közölte vele, hogy esze ágában sincs átadni az ékkövet, ránk uszította ezeket a halott szellemeket.

-Aha. –jelezte Sesshoumaru, hogy felfogta Kaita meséjét.

-Ha már itt vagy igazán segíthetnél is. –jegyezte meg Yilsrana.

-Lehet, hogy nem is akar harcolni. –jegyezte meg vigyorogva Kaita.

Sesshoumaru döbbenten mérte végig a két nőt, aztán megrázta a fejét.

-Minden nő furcsa. –mondta, aztán épp idejében hárította az egyik halott támadását.

-Na ezt meg én veszem személyes sértésnek. –mordult fel Yilsrana, aztán újra támadott.

Hirtelen a halott szellemek elporladtak.

-Ez meg mi a fene volt? –kérdezte döbbenten Yilsrana.

-Biztos lejárt a szavatosságuk. –jegyezte meg vihogva Kaita.

Yilsrana lesújtó pillantást vetett barátnőjére.

-Te nem vagy normális Kaita. –mondta.

-Tudom. –vont vállat Kaita. –Mellesleg, ha elfelejteném, te úgyis eszembe juttatod.

-A francba! –sziszegte Naraku. –Nem gondoltam, hogy az az átkozott nőszemély ilyen hamar megtalál.

-Engem nem szabad alábecsülni. –jegyezte meg egy testetlen hang.

Naraku gyilkos tekintetet vetett a félszellem hercegnőre, és a másik kettőre, aztán eltűnt.

Miután Naraku eltűnt, hirtelen megjelent egy nő.

Folytatás következik