Túl későn jött rá, hogy csapdába sétál.

Valami erő behúzta a barlangba.

Elvesztette az eszméletét.

Egy barlangban tért magához. Körülnézett, és felállt.

Gyengének érezte magát. Nagyon jól tudta, hogy hol van. Egy papnőfaló szellem gyomrában.

/Valahogy ki kell jutnom. Mit is mondott anya erről a szellemről?/ töprengett. /Miért nem figyeltem jobban, mikor erről mesélt?/

Miközben gondolkozott kézbe vette íját, és épp egy nyílvesszőért nyúlt, mikor egy csapat szárnyas szellembogár vette körbe.

-A francba! –sziszegte Yilsrana, és a húrra illesztette a vesszőt.

De ellőni már nem volt ideje. A bogarak nagyon gyorsan körbevették.

Gyorsan felhúzott egy kék védőpajzsot. A bogarak nekiütköztek, és elporladtak.

A hercegnő elindult megkeresni a szellem szívét, mert a nagy bogárirtás közben eszébe jutott, hogy a szellem szívét kell elpusztítania ahhoz, hogy megmeneküljön.

A gond az volt, hogy fogalma sem volt arról, hol keresse azt.

/A fene abba a nagy kíváncsiságomba! Érzek valami furcsa aurát, és rögtön oda kell mennem megnézni, hogy mi az./ morgolódott magában. /Igaza lehet Matsuonak, hogy vonzom a bajt./

Yilsrana lassan haladt előre, és érezte, hogy az ereje egyre fogy.

-Miért vagyok ilyen peches? –kérdezte magától.

Nemsokára bejutott egy kisebb barlangba. Az átjáró bezárult mögötte. Yilsrana az íjával célba vette a szellem szívét, azonban még mielőtt kilőhette volna a nyílvesszőt, elvesztette az egyensúlyát.

Mikor felállt pár másodpercig még szédült, aztán ismét felemelte az íját.

A nyíl gyönyörű, kék fény kíséretében csapódott a célba.

A barlang eltűnt, s Yilsrana a réten állt.

-Eseménydús volt a mai estém. –sóhajtott, aztán elindult vissza a palotába.

Az egyik folyosón belefutott édesanyjába.

-Hol voltál? –kérdezte Zoenna.

-Randiztam egy papnőfalóval. –jegyezte meg fanyar mosollyal Yilsrana. –De látod, semmi bajom. Élek.

-Ez nem játék lányom. –mondta Zoenna. –A papnőfaló szellemekkel vigyáznunk kell. Lehet, hogy most szerencséd volt, de nem lesz mindig.

-Tudom. –bólintott Yilsrana. –A lecke ezen részét már átvettük párszor… sokszor… pontosabban rengetegszer…

-Yilsrana! –szólt rá a halandó miko.

-Bocsáss meg anyám, de fárasztó százszor ugyanazt végighallgatni, és te pontosan ezt várod tőlem. –mondta a hanyou lány.

-Mert fontos. –mondta Zoenna. –Az életed függ ezektől a dolgoktól.

-Tudom anyám. –mondta Yilsrana. –Elnézést, de most elmennék lefeküdni.

-Már ideje volna. –jegyezte meg Zoenna.

Yilsrana visszament szobájába, és lefeküdt.

Gondolatai még sokáig nem tudtak nyugodni.

-Miért ilyen bonyolult az életem? –kérdezte halkan.

Folytatás következik