Félsiker

Este a kis csapat megállt. Rin elment vacsorát keresni, és Sarah elkísérte. Addig szekálta Sesshoumarut, amíg az meg nem elégelte a dolgot és megengedte, hogy vele menjen. A fagytündér elégedett vigyorral az arcán indult el. Lassan sétáltak, nevetgélve, beszélgetve.

-Sarah, te honnan ismered a nagyurat?

-Hogy én? Hosszú történet… Elég régen történt, de még emlékszem rá. Sesshoumaru megmentett egy szellemhordától, akik az örök életre áhítoztak. A nyomába szegődtem, meg akartam hálálni neki. Felajánlottam a halhatatlanságot, de ő visszautasította. Attól kezdve nem volt nyugta tőlem. Aztán egyszer, amikor a párducdémonok ellen harcolt, súlyosan megsérült. Győzött, de félő volt, hogy nem éli túl. Ekkor használtam először a természetes gyógyító erőmet. A lelkem egy darabját adtam át neki, így túlélhette. Ha jól emlékszem, azon a napon kedvelt meg… Azóta már-már a testvére lettem, elvégre az én lelkem egy része is benne él… Tanított, és hála neki, tökéletesen bánok a legtöbb fegyverrel.

-Ezek szerint vagy olyan erős, mint ő?

-Nem, azt azért nem hinném. Csupán kiismertem, ezért egyikünk sem győzhetne. Ki tudom védeni a támadásait és ez nekem bőven elég. Amikor elváltak útjaink, megígértük egymásnak, hogy nem halunk meg… Addig nem, amíg be nem végeztük a feladatunkat.

-Áh! Milyen megható történet, fagytündér!-szólalt meg egy hang a közelből. Sarah megpördült. Mögöttük egy kislány állt, tükörrel a kezében.

-Rin! Fuss! Szólj Sesshoumaru nagyúrnak! Igyekezz!-szólt hátra a válla felett Sarah, miközben előhívta a fagykardot.

-Nézz bele a tükrömbe és add a lelkedet!

-Na azt már nem! Szellem vagy, de engem nem győzöl le!- a fagytündér csukott szemmel rárontott a lányra. Rögtön az első lépésnél éles fájdalom hasított oldalába. Megtántorodott és elesett. Felszakadt a sebe, kimonóját átáztatta vére. Ennek ellenére lassan felállt, továbbra is csukott szemmel. A kard vibrált a kezében, majd eltűnt. Felépítette magában a varázslatot, próbált nem törődni a fájdalommal.

-Nézz bele a tükrömbe és add a lelkedet!-suttogta Kanna. Sarah elmosolyodott és kinyitotta a szemét, egyenesen a tükörre nézett.

-Ahogy óhajtod.-felelte, s abban a pillanatban elkezdte elhagyni a lélek.

“Milyen hideg ez a tér! És olyan… olyan üres! Mik azok a fénypontok? Te jó ég! Lelkek! Ezek szerint a lány tükre engem is elnyelt? A varázsige… Szólítanom kell a lelkem kiszakadt részét!” A fagytündér a tükörben lebegett. A lelke felöltötte teste formáját. A földi porhüvely a fűben hevert. Nyitott szemmel, remegő ajkakkal.

í í í

Sesshoumaru felszisszent. Úgy érezte, kiszakad a lelke. Tehetetlenül nézte, ahogy egy fehér fénypont elhagyja testét. Ennek ellenére talpon maradt, csupán legyengült. “Ez Sarah lelkének volt egy darabja. De miért szólította magához? Bajban van! És ez a szag… ez Naraku!” Futni kezdett, az orrára hagyatkozva. Út közben találkozott Rinnel.

-Sesshoumaru nagyúr! Sarah bajban van! Egy kislány volt ott, tükörrel a kezében!-zihálta a lány.

-Rin! Siess, keresd meg Yakent!-szólt vissza futtában a szellem. Hiába az a sok év, valamilyen szinten az a bizonyos lélektöredék tartotta életben. Ez volt az erőforrása. Most, hogy elveszítette, gyengébb lett. Lassult. Végül megállt, de már látta a földön fekvő szárnyas testet és a felette álló Kannát. Térdre esett. “Elkéstem”

í í í

Egy fénypont szállt át az erdőn, majd megállt ez test felett. Lassan leereszkedett és beleolvadt. Ez az apró lélektöredék is elég volt ahhoz, hogy Sarah felnézhessen Kannára. Halvány mosoly futott át az arcán. Bal kezét alig észrevehetően felemelte és tenyerét felfelé fordította. A fehér ruhás lány tükre felragyogott. Két fénygömb szakadt ki belőle. Mindkettő visszatért a fagytündérhez, aki előhívta a fagykardot. Szárnyai segítségével felállt, és Kanna felé csapott. De még mielőtt megölhette volna, az üresség elmenekült. Csupán egy apró fehér virág maradt utána.

Sarah megfordult. jobb kezét az oldalára szorította, ujjai közül vér csöpögött. Lassan, botladozva Sesshoumaru felé indult. Kinyújtott bal keze fölött ott lebegett a lélektöredék.

-Azt hiszem, ez téged illet…-suttogta, miközben a fény visszatért oda, ahonnan a varázslat elhívta.

-Sarah! Mi történt? Láttam, hogy kettészakadt a lelked, amikor kiszabadult a tükörből!

-Azt hiszem, a halandó, akiből születtem, új életre kelt bennem… Birtoklom az emlékeit… A hatalmát… mindenét… nagyon…nagyon fáj…

A fagytündér hangja elbicsaklott. Sesshoumaru az utolsó pillanatban kapta el az erőtlen testet. Végignézett rajta. Látta a sebet a szíve alatt, a megtört arcot, azon a szenvedést… a gyógyíthatatlan lázat… a halált.

“A saját emlékei fogják megölni. Most nem tudok rajta segíteni.” A démon tekintete elhomályosult. Hallotta a tündér szívverését, ziháló légzését, és ahogy értelmetlen szavakat motyog maga elé.

-Zafír… Brighid… Sesshoumaru…

“Ki az a Brighid? Zafír a királynője, ezt tudom. Talán ő tud segíteni!” Karjaiban a tündérrel elindult, hogy megkeresse Fagyföldet. Reménykedett, hogy Sarah kitart még egy kis ideig.

c í d

Naraku őrjöngött. Rettenetesen dühös volt, mivel nem sikerült elraboltatnia az örök élet hordozóját. Aztán hirtelen eszébe jutott egy sötét gondolat.

-Kanna! Mit láttál a lány lelkében? Beszélj!

És Kanna mesélt, mindenről, amit felfedezett.

Folytatása következik…