Fehérré változott a világ. És hideg volt, csípős hideg. Sesshoumaru kimerülten görnyedt előre a nyeregbe és már csak a sárkányában tudott bízni, hogy az állat az irányítása nélkül is tovább botorkál előre. Mindig csak előre. Tudta, hogy a metsző, jeges szélben akár egy pillanatnyi megállás is a halált jelentheti. Fájdalom égette az oldalát, és csak ez tartotta vissza, hogy nehogy belehulljon az eszméletlenség kútjába.

Elveszett a fehér világban, megvakította a mérföldekre nyúló hótakaró, amely befedte a hegyeket, a fákat és az eget, csapdába esett a gonosz hó fagyott poklában, melynek jeges szilánkjait folyton-folyvást az arcába sodorta a szél. De annak ellenére, hogy a sárkánya lassú lépteitől is komoly fájdalmat érzett, egyetlen effélét jelző szisszenés sem hagyta el a száját.

Először is a hideg jelentős enyhülést jelentett a sárgán perzselő naphoz képest. Sesshoumaru arra gondolt, legalább enyhíti a sajgó seb okozta démoni lázat. A makulátlanul fehér takaró elzsibbasztotta az elméjét, így többé nem látta szeme előtt a csatateret áztató vért, melyben apja, a nagy InuTaisho fuldoklott, s végül levegőhöz jutott. És nem érezte a halál szagát.

Egy ideig, amikor az ereje együtt fogyott a testéből patakzó vérrel, úgy vélte, hangokat sodor feléje a tomboló szél. Hangokat, melyek a nevét suttogják.

"Hallucináció" magyarázta be magának Sesshoumaru, mert még ilyen állapotban sem hitte el, hogy a levegő beszélni tud.

Már elveszítette az időérzékét. És annak ellenére, hogy démon volt, kiváló szaglással és hallással - és persze időérzékkel - nem tudta, mióta tart az utazás. Órák vagy napok teltek el? Először még azt hitte, hogy majd belebotlik egy szellemfaluba, ahol ellátják a sebeit, mivel ezek az átkozott vágások, túl nagyok, túl mélyek és túl veszélyesek az életére nézve. Most viszont már csak valami félreeső helyet keresett, ahol megpihenhet, és ha nincs szerencséje, akkor, ahol nyugodtan meghalhat. Vagy talán már meg is halt, és a pokol nem más, mint a soha véget nem érő tél. Bár tudta, hogy ez nem igaz.

A Nagy Kutyaszellem, a Nyugati Tartományok Örököse nem így képzelte el halálát, sebesülten, egy kihalt, félreeső helyen. Hanem csatában, háborúban ahol méltósággal és dicsőséggel halhat meg, mikor már az ellenség nagyját eltiporta. De a sors nem így akarta.

Éhséget sem érzett, pedig utoljára a csata előtt pár nappal evett. "A csata előtt" gondolta ködösen, melyben győztek és egyetlen sebet sem kapott. Ostobaság, könnyelmű ostobaság volt tőle, hogy utána egyedül akart hazamenni... Hiába volt ő erős, a legerősebb démon, ha egy 1 héten át tartó csatában rendesen kifáradt.

Biztosra vette, hogy a 6 ellenséges és egyben erős Párducdémon is hazafelé tartott, amikor azon az erdei ösvényen szembekerültek egymással. Először úgy gondolta elengedi őket, elvégre megadták magukat. " A marhák" gondolta. Nyugat megnyerte a csatát, és a Párducdémonok serege összeomlott. De a 6 démon szemében még ott izzott a csata heve, a végeláthatatlan vérontás és a halál, s mikor a Nagyúrra rontottak, ő már kivont karddal, várta a támadást.

Immár soha többé nem látják az otthonukat, de attól tartott ő sem fogja látni a sajátját. Nem léphet a Nyugati Trónra, nem birtokolhatja, amit örökölt, de ez most a legkevésbé érdekelte.

Miközben a sárkánya keservesen vonszolta magát előre, minden erejével azért küzdött, hogy az eszméletén maradjon. Már el is ért a következő erdőbe, vette észre tompán, miközben próbált koncentrálni. Nem tudta, merre jár, és ezt azért is különösnek találta, mert úgy ismerte a Birodalmat, ahol élt, mint a saját tenyerét.

Errefelé még sohasem járt. A törékeny, szürke fák teljesen halottnak tűntek. Madarakat sem hallott, csak azt az egyhangú ropogást, ahogy a sárkánya egyre előrébb tör a hóban.

Ez lehet a halál földje. Vagy a haldoklásé.

Másodpercekbe telt, mire felismerte, hogy mi az, amit lát, amikor megpillantotta a szarvast. Mióta elkezdett esni a hó, ez volt az első élőlény, amit látott. Az állat ráadásul félelem nélkül figyelte.

"De mitől is kellene félnie?" gondolta keserűen, és erőtlenül felnevetett, ami inkább egy köhécselésnek hallattszott. Hiszen még arra sincs ereje, hogy előhívja energiaostorát. És amikor a szarvas odébb szökkent, Nyugati Sesshoumaru Herceg erőtlenül a lova nyakára zuhant.

Amikor visszanyerte az eszméletét, az erdő már a háta mögé került, előtte pedig fehér tenger terült el. Vagy legalábbis annak tűnt. Egy tengernek, melynek közepén ezüstsziget csillog. Ködös látomásában kisebb és nagyobb tornyok is feltárultak. A legmagasabb csúcsán zászló dacolt a vadul tomboló széllel. Egy kinyílott, vörös rózsa a fehérségben.

Próbált erőre kapni. Ahol zászló lobog, ott Királyságnak, Birodalomnak kell lennie. És melegnek. Az össze ágyasát odaadta volna, ha életének utolsó óráit lobogó tűz melegénél és fényénél töltheti. Nem szerette egyik ágyasát sem, ezért is adta volna oda. A hideget bírta, most mégis nagyon vágyott a tűz meleg simogatására.

De a szeme előtt lassan elfeketedett a világ, és megszédült. A kimerültség és a gyengeség rátörő hullámai közepette úgy vélte, látja a vérvörös rózsát, ahogy a fehér tenger fölött közeledik feléje. Ösztökélte a sárkányát előre. Ha nem halhat meg a tűz mellett, legalább szippantani akart a virág illatából, mielőtt meghal. Szerette a rózsákat. Sosem vallaná be, de nagyon szerette.

Már annyi ereje sem maradt, hogy a sorsát átkozza, amikor ismét öntudatlanságba zuhant, és lecsúszott a nyeregből, egyenesen bele a hóba.

A földet érés fájdalma visszarántotta a valóságba és látta, amint egy arc hajol feléje. Gyönyörű, smaragdzöld szempárt látott, rózsás, tejszínű bőrt, és lágy, telt ajkakat, melyek megmozdultak de a szavak már nem jutottak el a füléig.

A nőnek vörös csukja fedte a haját, ő pedig kinyújtotta a kezét, hogy megérintse.

- Ezek szerint nem virág vagy. -nyögte hidegen a szellem.

- Nem, jó uram. Csupán egy asszony.

- Jobb meghalni egy csók melegénél, mint a tűz mellett - rántotta maga felé a csuklyánál fogva, és mielőtt még elájult volna, érezte, hogy talákoznak az ajkaik.

"Férfiak" gondolta Rina, miközben hátrébb húzódott, "nagyon is furcsa teremtmények". Ilyen állapotban csókot lopni több, mint ostobaság. A fejét csóválva felállt, és kezébe vette a kürtöt, ami eddig széles selyemövén lógott. Segélykérő jelet fújt, majd levette a köpenyét és a hóban fekvő Sesshoumarura terítette. Utána mellé ült, a karjaiba vette, és várta, hogy néhány erősebb kéz segítségével a kastélyba vigyék a váratlan vendéget.

Folytatása következik...