5. fejezet
Egy héttel azután, hogy Inuyasháék összecsaptak Narakuval, újra a készülő csata vibrálása töltötte meg a levegőt. Szent Iván napja volt. A két félszellem abban a faluban ütött tanyát, ahol a pusztítás volt, és most készülődtek. Tudták jól ez lesz a harc, ami mindent eldönt. Aztán eljött az idő…
Azzal kezdődött minden, hogy a hirtelen beborult égen gonosz szellemek hordája vágott át, egyenes utat találva így a falusiakhoz, akik közben már próbálták az életüket menteni. Ki erre, ki arra futott, de így is sok tetem maradt a földön, mire kiürült a falu. Sora és Inuyasha ismét a falu közepén állt, csakúgy, mint egy héttel azelőtt. Aztán lilás fénnyel körülvéve egy magányos alak szállt feléjük. A már teljesen felépült Naraku.
- Lám csak, lám. Útjaink újra keresztezték egymást - mondta, mikor odaért a félszellemekhez - Netalán újra össze akarjátok mérni velem az erőtöket?
- Eltaláltad! - vágta oda Inuyasha.
- Hmm. Nem tudom, mit képzeltek magatokról, de jobb lenne, ha leszállnátok a magas lóról, mert könnyen megüthetitek a bokátokat - morogta Naraku. - De legyen! Lássuk, mit tudtok kezdeni a démonaimmal. Ide hozzám! - kiáltotta, mire több tucat szellem gyűlt köréje.
A szellemek támadásba lendültek. Inuyasháéknak alig maradt idejük elővenni a kardjaikat. Heves támadásokat vertek vissza, sok-sok démont a másvilágra küldve ezzel. Nem volt olyan csapásuk, ami ne talált volna, de ő maguk is jó pár sérülést beszereztek. Inuyashának felhasadt a bal karján a bőr, és a hátán is több sebből vérzett. Sorának az arcán maradt csúnya véraláfutás az egyik démon ostorcsapása után. De sikerült egyre közelebb kerülniük Narakuhoz, aki közben védőpajzsot vont maga köré.
A szellemek sehogy se akartak elfogyni. Mindig újabb és újabb hullámuk támadott Soráékra, akik nem tudtak szabadulni tőlük. Aztán egy óvatlan pillanatban Inuyasha kiugrott támadóik köréből magával rántva Sorát is. Egyenesen Naraku pajzsa mellett értek földet. Inuyasha megpróbálta átvágni a burkot a Tessaigával, de nem sok eredményt ért el.
- Na mi van, Inuyasha? Megakadtál? - kérdezte gúnyosan Naraku.
- Fogd be a szád! - förmedt rá a fiú.

- Inuyasha, próbáljuk együtt! . kiáltott Sora.
- Jó.
Egymás mellé álltak és úgy próbálták áttörni a burkot, Inuyasha a Szélbordát, Sora a szél erejét segítségül hívva. A burok ugyan meggyengült, de nem oszlott szét.

- Gyengék vagytok és ostobák - szólt Naraku.
- Majd meglátjuk! - kiáltott vissza Sora. Aztán odafordult Inuyashához. Most mit tegyünk?
- Megtanultad már, hogy hogyan kell vihart idézni? - kérdezte elgondolkozva Inuyasha, majd odébb hajította Naraku egyik csatlósát.
- Elméletben tudom, igen - szólt Sora. - De gyakorlatban még nem tudtam soha sem megcsinálni.
- Hát éppen itt az ideje, hogy elkezdd! - szólt magabiztosan a fiú.
- Mire gondolsz?
Inuyasha egy pillanatig csöndben maradt, de aztán csak elkezdte:
- Szerintem, ha te a viharodat ráirányítod Narakura, én pedig használom a Szélbordát, akkor együttes erővel le tudjuk győzni őt - mondta a fiú szorosan Sora mellett állva.
- De ha nem sikerül? Vagy ha túl erős lesz a támadás? - kérdezte a lány aggodalmasan.
- Ezt a kockázatot vállalnunk kell. Kezdd el az idézést, és irányítsd a vihart a kardodba.
- Rendben.
Sora megállt, és behunyt szemmel koncentrált, miközben Inuyasha eltávolította a közeléből a támadó démonokat. A lány körül egyszercsak elkezdett szél kerekedni, majd az egész átterjedt a kardjára is. Sora homloka gyöngyözött az erőlködéstől. Aztán hirtelen lehűlt a levegő, és villámok kezdtek el csapkodni a kard körül.
- Sikerült! - nézett fel döbbenten Sora, majd újra elismételte magában a megidéző varázst, hogy a támadás még erősebb legyen.
- Inuyasha! Most! - kiáltott a lány, mikor érezte, hogy tovább már nem bírja megfékezni a vihart.
Inuyasha odalépett szorosan Sora mellé. Kardjaikat alig pár centi választotta el. Közben a Tessaigára is átterjedtek a villámok. Aztán a két fiatal egyszerre lendítette magasba a kardját, és egyszerre kiáltotta el magát:
- SZÉLBORDA!!!
Elszabadult a pokol. A vihar teljes erővel robbant ki Sora kardjából, aki ettől Inuyashával együtt hanyatt esett. A fényesség mindent betöltött, és semmise menekülhetett meg a Szélborda által megerősített villámok elől. A kunyhók is úgy hulltak szét, mintha csak pókhálóból lettek volna. Naraku csatlósai üvöltöttek a fájdalomtól, majd széthullva követték társaikat a halálba. Maga Naraku pedig a legnagyobb villám által eltalálva, még az utolsó szavaival is átkozódva, porrá omlott szét.
Inuyasha és Sora sem úszta meg, mindkettőjüket eltalálta egy-egy villám, és bár a kardjaik valamennyire védték őket, halálos sebet kaptak. Utolsó erejükkel átölelték egymást, és egymás szemébe néztek.
- Szeretlek téged Sora - szólt Inuyasha.
- Én is szeretlek téged, Inuyasha - mondta Sora.
Megcsókolták egymást, majd kilehelték utolsó lélegzetvételüket. Mindketten meghaltak.
Még három napig tombolt a vihar.

Utószó
Két több száz éves sírkő áll egymás mellet ma az egyik nagyvárosi temetőben. Legendák keringenek róluk, miszerint minden évben Szent Iván Éjjelén útnak indul a két halott kísértete, és kéz a kézben bejárják a számukra oly kedves helyeket. Aztán a sírjuk fölött gyorsan pörögve egymásba olvadnak, majd szertefoszlanak. Mindeközben pedig rendszerint hatalmas vihar tombol. Így múlt és maradt meg mégis örökre Inuyasha és Sora szerelme.