Gondolatiból közeledő léptek zaja ébresztette fel. Fürgén megfordult és a homályba bámult. A léptek elhaltak, de tudta, aki a közelített felé még mindig ott van.

-          Ki van ott? – kérdezte határozottan.

A lába mellett, Kosimo a levegőt kezdte szimatolni. Aztán a cica morogva gazdája elé futott. Mido nyílért nyúlt és az íjra feszítette. Mielőtt ellőhette volna a vesszőt egy ismerős hang, állította meg:

- Hiraikotsu! – kiáltotta Sango Kirara hátán közelítve.

A csonttörő zúgva szállt a levegőben, de nem ért célt. Visszaútján a szellemirtó lány elkapta.

- Jól vagy? – kérdezte Midot.

- Persze. Köszönöm. De mi volt ez? – kérdezte a meglepett nő.

- Azt én is szeretném tudni. Amint kiléptél a házból mindenki, megérezte. Csak az volt a legjobb, hogy mindenki máshonnan. De úgy néz ki az én érzékeim nem csaltak.

- Hogy érted?

- Kikyou szentélyénél találtam rá, és idáig követtem. Nem közönséges ember volt, de nem tudtam felismerni. Aztán egészen idáig követtem, kíváncsi voltam mit akar. Aztán Kirara nyugtalan lett, tudtam, hogy titeket érez és megkockáztattam, hogy eltalálom azt az árnyat.

- Kikyou szentélye? Hiszen én is onnan jövök! – lepődött meg Mido.

- Ez érdekes. Mikor megpillantottam, egy percre azt hittem te vagy. De aztán rájöttem, nem lehetsz te, mert a nő közelében kirázott a hideg. És tudom, hogy láttam már valahol.

- Sango, csend! – suttogta a lány.

A beálló némaságban csak Kosimo morgott kitartóan. És a sarjadó fű közül hallatszott motozás. Mintha valami előttük csúszna a földön. Mido kezében az íj kéken felderengett.

- Szánalmas vagy! – mondta a sötétségnek – Engem akarsz egy papír bűbájjal megtámadni?

Kinyújtotta kezét, mire az íjból kék fénycsóvák csaptak ki. A fű között valami szürke kígyószerű tekergőzött. Ám az íjból áradó fény könnyedén széttépte és csak papírdarabok hullottak alá maradványokként. Mindketten hallották, ahogy a fák közül valami elrepül.

-          Ez azért vicces volt. – húzta el a száját Mido.

-          Szerintem nem. – válaszolta halkan Sango – Ismerem ezt a Shikigamit.

-          Tessék?

-          Ez Tusbaki gonosz bűbája. Mido, ugye semmi nem harapott meg? – kérdezte félelemmel a hangjában. 

-          Nem, nem hinném. De mért? Sango beszélj már világosabban!

-          Menjünk vissza. Majd mindent elmesélek! – utasította szellemirtó.

A lányok felszálltak Kosimo és Kirara hátára, majd visszarepültek a faluba. Ott Inuyasha és Miroku éppen Kalde háza előtt beszélgettek.

- Gyertek be! Beszélnünk kell! – szólt rájuk Sango.

A fiúk a két lány nyomában beléptek a házba és helyet foglaltak. Mindenki feszülten várta a folytatást.

- Azt hiszem baj van. – kezdte a szellemirtó lány. – Tsubaki ismét feltűnt.

- Tessék? – pattan fel Inuyasha és már is a Tetsusaiga markolatát szorongatta.

- Meséld el Mido!

- Én, hiszen egy szót sem értek?

- Csak mond el. Majd megérted! – bíztatta Sango.

- Hát kimentem. Elmentem Kikyou szentélyéhez, imádkoztam aztán a kúthoz mentem. Ott valaki követett. Mikor megfordultam már csak Sango Hiraikotsuját láttam. Aztán beszéltünk, mire egy papír bűbáj, egy szürke kígyó ránk támadt. Persze nevetséges volt. 

- Sango, biztos vagy benne, hogy Tsubaki volt? – kérdezte a szerzetes.

- Teljes mértékben. Ugyan az a varázslat. Ugyan az a lény, és ismét támadás. Hallottuk, ahogy elrepül később.

- Sango, mond el te, mit láttál! – szólt rá Mido.

- Emlékeztek, megéreztünk valamit. Valamit, amit nem tudtunk behatárolni. Inuyasha a faluból, Miroku az erdő felől, én a szentélytől, Kalde a kúttól érezte. Szétváltunk, ti nem találtatok semmit. De én igen. A szentélynél valaki állt. Először azt hittem Midayoi, de a hideg futkosott tőle a hátamon. És halkan kacagott. Aztán észrevett és menekülni kezdett, én követtem. A Csontok Kútjánál értem utol. Midot nézte, én eldobtam a csonttörőt, mire köddé vált. Pár perc múlva Mido megérezte a Shikigamit, és megsemmisítette. Ugyan úgy, mint Kagome és régen Kikyou. Csak ő egy pillanatig sem habozott, tudta mit tegyen. Ezután a nő, akit láttam elmenekült.

- Inuyasha. Most azonnal menj Kagome után. Nem kéne visszajönnie, amíg ezt ki nem derítjük. – állt fel a szerzetes.

- Igazad van Miroku! Megyek! – azzal a hanyou eltűnt az ajtóban.

- Valaki igazán beavathatna engem is! – sértődött meg Midayoi.

- Lányom, az, hosszú mese lesz, készülj fel rá. – sóhajtott nagyot Kalde anyó.

- Nem baj, ráérünk.