- Sesshoumaru! – fakadt sírva Mido és a démon nyakához nyomta a fejét.

Hagyta, hogy könnycseppjei végig folyjanak a férfi nyakán. Az elmúlt idők, hagyta feszültsége oldódott a sós cseppekkel ki lelkéből. A szellem szorosan magához ölelte, és csitítani próbálta.

-          Ne sírj! Mido, megmutattad nekem, hogy 500 év után is lehet még értelmet találni az életben! Elfogadom a döntéseid, és nem áll szándékomban olyan tenni veled, amit nem akarsz!

-          Én is akarnám! – hüppögte szégyenlősen a lány – De most, most félek! Én is veled akarok maradni, addig, amíg meg nem halok! Meg minden! Csak ez olyan gyors! Fél éve egy átlagos diáklány voltam, most meg már tudom, hogy egy másik korhoz tartozom, félvér vagyok, egy papnő reinkarnációja, megismertelek téged, beléd szerettem, majdnem meghaltam, aztán az, az éjszaka, ott az Itshiri palotában. Még nagykorú sem vagyok! Annyi minden történt velem kis időn belül! Nem tudom, hogy bírni fogom-e!

-          Sírjál, ha attól jobb lesz! – válaszolta a szellem, még jobban magához ölelte a lányt és lehunyta a szemeit.

Sokáig feküdtek így, Mido hüppögése is elhalt. Majd mocorogni kezdett a lány. Erre Sesshoumaru is felpillantott:

-          Mido?

-          Hüm?

-          Figyelj, én el akarok mondani valamit. Szóval, azt tudod, hogy irántad hogyan érzek. De szóval attól még démon maradok. Azt hiszem, már nem vetem meg annyira az embereket, de szeretni csak kettőt tudok. És, azt hiszem abban a világban ahol élek, ott gyakran hideg és durva vagyok. De ezen nem tudok változtatni, és még mindig úgy gondolom, hogy kettőnkön kívül, másoknak nem kéne tudni arról, hogy mi van köztünk. 

-          Bökd ki, amit akarsz! – szólt rá a lány.

-          Abban a világban ugyan olyan leszek, mint eddig. Lehet, hogy hozzád is hűvösebb leszek. Úgyhogy kérlek, ne sértődj majd meg, meg mindenen. Érted, ugye?

-          Úgy érted, hogy úgy fogsz viselkedni, mint egy tisztavérű beképzelt szellem, aki csak sunyiba jön oda hozzám éjszaka, ha már nagyon magányos? – nevetett fel Mido.

-          Valami olyan, de a beképzeltet és a sunyiban-t kikérem magamnak! – morogta sértődötten a kutya szellem.

-          Jól van, értelek. Én olyannak szerettelek meg! Büszkének, hűvösnek és csodálatosnak! Nem fog zavarni!

-          Akkor jó. De visszatérve, még mindig nagyon jó az illatod! –sóhajtott nagyot a démon.

-          Férfiből vagy! – válaszolta a lány és ismét hátat fordított a szellemnek.

-          Örülök hogy észre vetted! – ölelte át ismét hátulról Sesshoumaru a lányt.

-          Képzeld, már akkor feltűnt, amikor először megláttalak azon a réten!

-          Én csak akkor néztelek meg jobban, amikor Rinnel elaludtatok annak a tónak a partján.

-          Te perverz! De én akkor meztelen voltam! – visított fel halkan a lány.

-          Én is észre vettem! Meg azt is, hogy milyen szép vagy! – simogatta a lány karját a szellem.

-          Én akkor szerettem beléd, azt hiszem, amikor elkaptál annál a sziklánál a hévforráshoz menet. Vagy csak akkor vallottam be magamnak.

-          Én meg talán akkor, amikor Kagura szélpengéi után magamhoz tértem. Akkor ember voltam emberi érzésekkel! Ahogy a nyakamba ugrottál, olyan furcsa érzés volt. Sírtál értem! És átöleltél, és még ott, fél lábbal a sírban is, de be kellett ismernem, hogy nagyon jó érzés volt.

-          Akkor, hogy féltem! – sóhajtott a lány és lehunyta a szemeit – De most már fáradt vagyok.

-          Aludj, ha gondolod! – válaszolta a szellem.

-          Te nem? Kétlem hogy abban a világban, az utóbbi időben egyáltalán lehunytad a szemed!

-          Majd meg látom. De, holnap vissza kéne mennem!

-          Veled megyek!

-          De készülj fel rá, hogy ott most kemény idők járnak.

-          Láttam. Bocsi. – pirult el Mido az emléklopkodás miatt – De ugye megkeressük Inuyasháékat, meg Kalde faluját?

-          Ugyan minek?

-          Nekik is vettem ajándékot. – ásított nagyot Mido.

-          Rendben. De most aludj.

-          Jó éjt! – suttogta a lány és lehunyta a szemeit.

Sesshoumaru még egy darabig fent volt, de aztán őt is elnyomta az álom. Mélyen aludtak mindketten, egész éjszaka. Csak két nő volt ébren a házban.

-          Azt hiszem, be kell látnunk, hogy tévedtünk! – sóhajtott a fiatalabb.

-          Nem hittem, hogy valaha még tud meglepetést okozni nekem egy démon. És most nézz rájuk. – válaszolt az idősebb.

-          De ez azt jelenti, hogy talán örökre el kell őt engednünk vele…

-          Ugyan, azért ott még nem tartunk. Hiszen Mido még kiskorú!

-          Mióta akadály az anya? Ismered az unokád, ha valamibe belekezd, azt véghez viszi, tűzön vízen át. És most már nem tudom, hogy kit féltsek kitől! – nevetett Mido édesanyja.

-          Úgy érted, hogy inkább Sesshoumarut féltsük? De vicces vagy ma lányom! – csóválta a fejét az ősz hajú asszony – Nekem viszont, még mindig nem tetszik valami. Valami titok van a dologban.

-          Rájuk tartozik.

-          Igazad van. Csak még mindig nem értem mi olyan jó ezekben, a szellemekben… Te is, az unokám is! – sóhajtott nagyot az idős hölgy és indulni készült.

-          Azt nem tudom megmondani anya! – mosolygott Mido anyukája – Jó éjszakát!

-          Neked is!

Így aztán végleg elcsendesedett a ház.