De a démon szó nélkül megragadta, és csak az átjáró előtt rakta le. Már a lány is érezte, valami nincsen rendben, ebben a világban.

-          Menj, kérlek! – nézett az átjáróra Sesshoumaru.

-          Nem, várj egy percet! – válaszolta a lány, és a férfi halántékára tette a kezét – Tudni akarom, mi folyik itt!

-          De… - tiltakozott volna Sessh, ám a következő pillanatban szédülni kezdett és emlékképek jelentek meg a szeme előtt, a saját emlékeié.

Mido ugyan azokat a képeket látta, egy kölyök kutyaszellemet. Koncentrált és pörgetni kezdete a képeket. Csak ott állt meg, amikor is elválltak 3 hete ugyan ezen a helyen. Aztán látta Inuyashát, Sangot és Mirokut, ahogy kétségbeesetten próbálják eltüntetni a havat a kútról, de még a Kazaana ereje sem volt elég, a hóviharban. Aztán látta, ahogy Sesshoumaru furcsa hatalmas démonokat öl. Aztán Kalde anyót, majd újra Inuék kis csapatát, őket is harc közben. Az események gyorsulni kezdtek, Kagura tűnt fel a képeken, aztán újabb harc a Szélboszorkány oldalán. Végül megpillantotta saját magát, és megszüntette az érintést.

-          Mit csináltál? – kérdezte lihegve a démon, erősen emelt hang nemben, miközben sajgó halántékát tapogatta.

-          Olvasgattam az emlékeid között. Bocsi hogy rajtad teszteltem, de Kikyou mondta, hogy bele tudunk látni a lelkekbe! 

-          Légy szíves legközelebb szólj, mielőtt az emlékeimben akarsz turkálni! – morogta a szellem, még mindig túl erős hangon.

-          Jól van, nem kell ordibálnod! – sértődött meg a lány – Csak tudni akartam mi folyik itt!

-          Akkor sem! El is tudtam volna mondani! Képzeld nem túl jó érzés, ha a fejedben kotorásznak! – kiabált tovább a magából kikelt démon.

-          Nyugodj már le! Csak azt néztem, meg ami érdekelt!

-          Most aztán megnyugodtam!

-          Sesshoumaru, olyan gyerekes vagy!

-          Hogy mi csoda? – a szellem tényleg ledöbbent, ha nem tartotta volna rangján alulinak, talán dob egy hátas a hóba, de inkább nem tette.

-          Hagyjuk! – azzal a démonnő trappolva az átjáró felé indult.

Aztán még visszanézett, de már senkit nem látott a háta mögött. Idegesen átlépett a másik világba, és ahogy csak szókincséből tellett, szidta a szellemet. Teljesen el is felejtette mért indult el. Csörtetve robbant be a lakásba, ahol az egész család rémülten kuporgott. Mindenki meglepetten pislogott csak rá.

-          Meg jöttem! – dörmögte.

-          Azt látjuk. – pislogott Rin.

-          De mi történt? – kérdezte édesanyja.

-          Találkoztam azzal az arrogáns, beképzelt, nagyképű bunkó szellemmel, aki azt hiszi, hogy ő itt a mindenható, a tökéletes lány! – kiabálta lány azzal beviharzott a szobájába.

-          Mért érzem úgy hogy most Sesshoumaruról beszélt? – törte meg a beálló csendet a nagymama.

-          Mert tényleg róla beszélt! – válaszolt az édesanya.

Lassan oszolni kezdtek, mindenki ment a dolgára. Lefeküdni, filmet nézni vagy éppen mosogatni. Mido még egy darabig dühösen csapkodott a szobájában, aztán ő is lefeküdt és a plafont meg a baldachint bámulta. Azon töprengett, vajon tényleg ennyire rossz lehetett a szellemnek, hogy ennyire kikelt magából. Aztán lassan elaludt. Mikor már mindenki elcsendesedett, odakint a szentély ajtó elhúzódott, majd egy cica futott ki rajta. Prüszkölve szedte pici lábait a hóban, majd befutott a számára fent tartott macska ajtón. Mikor már bent volt a lakásban, Mido szobája felé vette az irányt, és befurakodott a résnyire hagyott ajtón. Majd szuszogva a lány ágya mellé feküdt.

Másnap reggel Mido dorombolásra ébredt. Nem nyitotta ki szemeit, csak próbálta kitalálni, hogy mi lehet az. „Talán a cica. De ő hogy kerülne ide. Meg macskával nem szoktam együtt aludni, a kutyák meg nem tudnak dorombolni. Sesshoumaru.” – jutott az eszébe a szellem – „Hogy a fene esne bele abba a bunkóformádba!” – gondolta és felült.

Kosimo, a cica dorombolt az ágyán, nagy sárgászöld szemivel a lányt figyelve.

-          Te vagy az, Kosi? Mi van vén lókötő, ilyen szép ébresztést kapok karácsonykor! –felült és nagyot nyújtózkodott – Tényleg, te jó ég, hiszen nincs is még fánk! – azzal kipattant az ágyból.

Odakint, már terített asztal várta a lányokat, és együtt reggelizek meg. Mido anyukája nagyon sopánkodott, hogy nem tudja, honnan szerezzenek fát, amikor is a lány felállt és mosolyogva kiment.

Pár perc múlva, egy kis fenyő gallyal tért vissza és édesanyjára nézett.

-          Kérhetnék egy nagy cserepet? – kérdezte.

-          Persze de minek?

-          A karácsonyfa előállt! – nézett az aprócska gallyra.

Naná, hogy mindenki úgy nézett rá, mintha hiányozna pár kereke, de azért az asszony egy szép nagy friss földel teli cserepet tett elé. Mido letérdelt mellé, a közepébe tűzte a gallyacskát, és imádkozni kezdett. A kis ág kék fénnyel felragyogott, majd gyökeret eresztett és nőni kezdett. A lány imája, egyre csak növelte, míg nem szép, terebélyes ezüstfenyő lett belőle.

-          Megfelel? – kérdezte fáradt mosollyal a lány.

-          Ez csodálatos! – hüledezett édesanyja.

-          Mido, ezt tanítsd meg nekem is! – könyörgött kis húga.

-          Gratulálok Midayoi! Látom, uralod az erődet! – mosolygott nagyanyja is.

-          Hát nagyrészt.

A nap további része a fa díszítésével telt, és a finom vacsora megfőzésével. Mido mindenhol próbálta kivenni a részét. Főleg a konyhában tevékenykedett nagyon aktívan. Aztán lassan eljött a délután, a szikrázó nap lassan kezdett lecsúszni az égről. Mido, cipőt húzott és átszaladt a nagy öreg raktárba, ami valaha pagoda lehetett. Kinyitotta az ajtót és besurrant, majd a könyvek között kezdett keresgélni. Fél óra alatt többe is bele olvasott, de csak nem találta mit keresett. Lassan lement a nap és besötétedett, így kénytelen volt villanyt kapcsolni. Aztán nagy sokára megtalálta. Többször is átolvasta a szöveget, majd hozzá látott. Követte az utasításokat, összezárta kezeit, és a nehéz, bonyolult imaszerű szöveget kezdte mormolni. Erősen koncentrál, és lassan érezni kezdte, hogy a kezei közt valami kemény és meleg tárgy kialakul. Mikor bepillantott ujjai közé, örömmel vette észre, hogy sikerült. Egy piciny rózsaszín fénnyel tündöklő, hegyes kis kristály darabot tartott. Aztán tovább olvasott. A szövegnek megfelelően, pár szálat levágott hosszú tincseiből, és a kristályka köré tekerte. Végül két ujja közé fogta, úgy hogy annyira belenyomódjon a húsába, hogy egy csepp vér rácsorduljon. Ezzel is végzett. Aztán a szekrényekben, valami tartó után kezdett keresgélni. Végül megtalálta. Fehér fémből készült, hosszú nyaklánc, aminek a közepén kicsiny foglalat volt. A kristály tökéletesen beleillet. Mido rettentő boldog volt, hogy sikerült elkészítenie. Ahogy az ujjai között fogta a kristály rózsaszínen derengett. Kintről hangok szűrődtek be hozzá. Rin hangja:

- Mido? Mido! Hol vagy?

A lány sietve rendet rakott, nyakába rejtette a kristályt és kilépett az udvarra.

- Már mindenhol kerestünk!

- Bocsi, csak dolgom volt!

- Már este 7 van! Kész a vacsora! Ami igen finomnak néz ki! – csevegett vidáman a kislány.

- Még, jó! Hiszen én készítettem! Na, jó csak nagyrészt!

- Olyan jó veletek lenni. De tudod, hiányzik Jaken, meg Aun. Meg Sesshoumaru nagyúr. – állt meg az ajtóban Rin.

- Nekem is hidd el! Csak legyen vége a télnek! – sóhajtott Mido és beléptek a meleg lakásba.

Oda bent gesztenyés sültpulyka finom illata szálingózott, hívogatóan a konyha felöl. A lányok gyorsan teríttettek, kirakták a poharakat és evőeszközöket, majd vacsorához ült a család. Némán ettek, de nem is akartak sokat beszélni. Az ínycsiklandó fogások nagyon is lekötötték őket. Aztán persze a gyerekek egyből a fa köré gyűltek és bontogatták az ajándékaikat. Nagyon nagy volt az öröm, mindenki megkapta, amire vágyott. Mido édesanyja egy új habverő készletet, a nagymama egy vastag bőrkötéses könyvet, amibe egyből el is mélyedt. A kis lányok ruhákat, babákat, játékokat kaptak. Mido egy szép lámpát, egy pár fülbevalót, és ruhákat. Aztán az este többi részén, már mindenki lekötötte magát a saját ajándékaival, csak Midayoi tűnt szomorúnak. Ezt édesanyja vette észre először, és kihívta a konyhába.

-          Mi baj? – kérdezte, miközben teavizet tett fel forrni.

-          Csak reméltem hogy eljön.

-          Összevesztetek.

-          Hát, egy kicsit.

-          Ne add fel a reményt! – mosolygott az asszony, majd kabátot vett és kifelé indult, kezében egy tál süteménnyel – Megígértem a szomszéd néninek hogy viszek át egy kis süteményt, szegénynek rég meghalt a családja, gondoltam ne egyedül karácsonyozzon.

-          Jó ötlet anya! Én is megyek! Áthívhatnánk! – javasolta a lány.

A két nő melegen felöltözött, és kilépett a holdfényes éjszakába. Megálltak a kinti fa mellet és megcsodálták, majd a kapu felé vették az irányt. Ám Midayoi megtorpant. Tisztán érezte, hogy valaki áll mögöttük a gyümölcsfák alatt.