10. Fejezet: A nagy csata

Jii-chan szorgalmasan lapátolta a havat, mi házuknál halmozódott fel. Az éj sötét leple már közeledett, ében fátyola elborította a messzeséget, és egyre kúszott fekete karjaival, hogy elborítsa Tokio egét is. Hirtelen vörös fényt látott szűrődni a szentélyből. Kíváncsian betekintett. A kút szikrázott vörös fényvihart okádva magából.

-Nagyszerű, ezek szerint Kagome megint haza jön.

A bűzös szellő förtelmes hullámként robbant elő a kútból vérfagysztó sipítás kisíretében, mi hátra vetette a lány nagyapját. Jii-chan kirohant a szentélyből, amit az felhasadt és hátborzongató sugarak kíséretében „életet adott” valaminek, ami a kútból mászott elő. Az öreg ijedt szemeit a magasba kapta, amint valami hatalmas szállt el felette. A sötét borzalom a város fényei fele tartott.

-Ez lehetetlen! Át sem fér az időkúton!-borzadt el Kagome.

-Az a nő valami varázslat segítségével összezsugorította addig, amíg átment a kúton.-suttogta Kaede.

-Hogy juthatott mégis át? Csak én és Inuyasha tudja használni!

-Nyilván a rengeteg ékkőszilánk segítségével és Jaken botjával, mi apám sírhelyéhez is utat nyitott.

-Igazán szuper!-szörnyülködött a lány-Az a repülő szörnyeteg a földdel fogja egyenlővé tenni Tokiot! Nem tudjuk megállítani!

-Miért Kagome?-fordult hozzá Inuyasha.

-Nem érted. A  te kardod nagyobb pusztítást végezhet, mint az az óriási galamb!

-Valakinek mégis meg kell állítania! Kagome, te maradj itt! Túl veszélyes! Meghalsz, ha meghallod az énekét!

De a lány nem törődött a fiú féltő szavaival. Habozás nélkül a kútba vetette magát.

Ayu lassan sétált haza a sötét utcák ködös útvesztőin. Közpékorú nő volt, ki meleg bundakabátjába bugyolálta be magát, védve testét a hideg szellőtől, mi jegesen süvített végig a házak közt. Hirtelen egy fegyveres rabló ugrott ki a sűrű sötétségből, mintha csak rá várt volna. A fegyveres rá szegezte pisztolyát, mi fenyegetően ragyogott:

-Pénzt, ékszereket, minden értéket ide, MOST!-üvöltötte.

Ayu remegő kezét kabátja zsebébe túrta a pénztárcáját keresve, mikor kegyetlen szél döntötte le a lábairól. Valami a magasból kinyúlt és elragadta a fegyveres támadót, kinek artikulátlan sikolya egy reccsenés kíséretében elcsuklott, miközben az éhesen tátogó sötétség véresen felsipított. A nő futásnak eredt. Nem volt kíváncsi rá, hogy mi végzett a rablóval. A támadó halálsikolya még sokáig visszahgzott a nyirkos, kis üres utcán, mintha sosem akarna megszűnni. A nő nem nézett hátra, de rájött a szörnyű felismerés, hogy nem a férfi sikoltozik, hanem valami más. Ez a vérfagyasztó sikoly, mi elviselhetetlen sipítássá hullámzott, döntötte le örökre a lábairól.

-Félsz szívem?-kérdezte a férfi, amint ránézett kedvesére a mozi sötét termében.

-Nem, dehogy. Láttam már ennél ijesztőbb filmet is.

-Ha megijednél, nyugodtan karolj át, és sikíts, ahogy a torkodon kifér.

Hirtelen a filmvásznat ocsmány szörnyeteg feje főtte át, mi vérszomjas csőrével szétmarcangolta a Sikító éj című film főhősét, majd vérben forgó szemeit a pánikoló tömegre szegezte, kitárva óriási száját, miből az emberekre fröccsent az emésztő nyál. A  nő sikítozott, valóban, ahogy a torkán kifért, belecsimpaszkodva a férfiba elszakítva annak a ruháját és elkábítva rémületével, de a hangját könnyedén elnyomta a madár éneke, a tömeg félelemtől hullámzó üvöltését véres sipításba fojtva. A Halálmadár kitört a moziból, foszladó testét, mit a magasba emeltek roppant szárnyai, remegve világították meg a reflektorok. A lény hatalmas teste úszott a város üvöltöző fényeiben. Hayu elégedetten meredt le a pánikoló tömegre, mi az utcákra ömlött a házakból élő tengerként, összemosva az embereket, mintha nyüzsgő hangyasereg lett volna. Az autók karamboloztak, egymásnak ütköztek, valamelyik a magasba repült égő roncshalmazként az emberekhez csapódva. A fémes sírás és a szörnyeteg vérszomjas üvöltése összeolvadt. A madár kitárta szárnyait betörve néhány ablakot, melyeknek szilánkjai csörömpölve megtöltötték a levegőt, majd a földre ereszkedett, hatalmas karmaival felszántva az aszfaltot és éhesen a menekülők közé kapott. Bíbor robbanások festették a lény szárnyait vörösre, amint az őrült autók egymást szétzúzva belehajtottak az épületekbe. Egy kamion is a magasba emelkedett füstölgő kerekei által nekicsapódva a bestia húsos pofájának, mi dühödten ragadta meg agyaraival és főtte át az egyik felhőkarcolót vele. Leírhatatlan káosz uralkodott Tokio utcáin. A madár újra a magasba emelkedett. Vérszomjas szemei egy vonaton akadtak meg. A lény gigantikus szárnyai segítségével könnyedén utolérte menekülő, tehetetlen áldozatát. Hatalmas karmait belemélyesztette a vonatba. A fém fájdalmasan felnyöszörgött, amint átfőtték a pengeéles karmok, szikráktól sercegően nyüszítve a benne üvöltöző emberekkel, kik úgy zuhantak hátra, mint a rongybabák. A szörny magához emelte a furcsa tárgyat. Horgas csőrével könnyedén felvágta a tetejét, belemélyesztve tarajos nyelvét is, megízlelve az idegen dolgot, mi ott recsegett karmai közt. Nem ízlett neki. Leejtette a gépet, mi felismerhetetlenül zuhant alá a sokkolt tömegre. Az emberek nem törődtek egymással, egymást taposva rikácsoltak, zihálva futva a túlzsúfolt utcák gyilkos, vörös árjában. A szörny újra felüvöltött, majd megfordult letarolva az útjában lévő felhőkarcolók ablakait. Leereszkedett az egyik hídra, mint egy denevér és vérszomjas, pokoli szemeit a hullámzó tömegre szegezte. Hatalmas orrlyukaiba levegőt szippantott, megdagasztva a csőre alatt lévő hólyagot, majd kitárta száját, miből a habzó nyállal együtt halálos éneke tört elő. A pánikoló tömeg egy emberként rogyott a földre, a fülét fogva, hogy ne hallja a gonosz, mindent elnémító sipítást, mi megrepesztette az épen maradt ablakokat. Hayu gonosz arcára elégedett vigyor telepedett:

-Végetek van...Pusztuljatok!

Hirtelen sárga fény főtte át a szörnyeteg levegővel teli hólyagját, mi fröcsögve kettészakadt. A lény fájdalmában felsikoltott vörös szemeivel támadójára nézve. Már nem énekelt többet...A nő döbbenten tekintett az egyik épületre. Mint egy megváltó csoda, bukkant fel a vörös kimonójú, fehér hajú szellem arany szemeivel rátekintve a dühtől vicsorgő Hayura:

-Vége a játéknak...

-Nem sokáig élsz...Öld meg!-sújtott le ostorával a madár torz pofájára.

A lény fenyegetően kitárta szárnyait gyengén rásipítva a félszellemre, mintha berekedt volna. A hatalmas test megindult. A félelemtől kialudt reflektorok hirtelen reménykedve kigyulladtak és megvilágítottak egy felismerhetetlen alakot, ki szembeszállt a fél Tokiót leromboló bestiával. Inuyasha elrugaszkodott az épülettől maga elé rántva a Tetsuigát. A gonosz lény mellette suhant el, megcsapva őt bűzével. A Halálmadár megfordult, majd a háztetők felett ugráló félszellemre tekintett. A gyilkos csőr ragyogva kitárult. A madár szájából kékes robbanás tört elő, mi megperzselte a fiú ruháját.

-Inuyasha! Vigyázz!-sikítozta Kagome.

A szörnyeteg a lány fele kapta véres szemeit.

-Tehát él...-sziszegte csalódottan Hayu.

A lény gyilkos karmait kitárta. Inuyasha kétségbeesetten felüvöltött:

-KAGOME!

Hirtelen valami a madár arcának csapódott, mi így visszahátrált. A fiú fáradt arcára megkönnyebült mosoly villant fel. Hayu ridegen hinyorogni kezdett. Egy sárgás pont vált láthatóvá.

-A csonttötő!-nevetett fel Kagome.

A madár csőre újra kitárult, mire a bumeráng újra megcsapta az undorító szörnypofát. Valami véres, húsos dolog zuhant alá a morgó szörny fejéről. Az egyik szeme.

-Sango! Kirara! Miroku!-sikította örömében Kagome.

-Kagome. Jól vagy?-kérdezte aggódva a szellemírtó.

-Nekem nincs bajom, de meg kell állítanunk ezt a szárnyas bestiát, mielőtt még többen meghalnának! Egyébként hogy kerültetek ide?

-Kaede segítségével jutottunk át a kúton. Szép a világod Kagome, de megjegyezem, sokkal csinosabb lenne, ha nem tenné a földdel egyenlővé egy nagyra nőtt pulyka.

A szörnyeteg morogva támadói fele fordult Hayuval a vállán:

-Ezek csak emberek...Azt hiszitek meg tudtok állítani?

-Nehogy az arcodra faggyon a mosoly Sesshomaru annya!-kiabálta pimaszul Kagome.

-De el kell ismernem, nagyon csinos vagy, de azért nem kérdezem meg, akarsz-e a gyerekeim annya lenni, mert túl brutális lennél, Sesshomaru pedig nem örülne egy féltestvérnek, neki ott van már Inuyasha!-nevetett Miroku, ki szokás szerint letapizta Sangot, ki egy jól irányzott pofonnal helyre rakta perverz hódolóját.

Hayu ördögi szemeire sötétség vetült, miközben a homlokán lévő félhold vörösen ragyogni kezdett:

-Ostobák...

A madár csőre mögül újra fényvihar robbant elő. Kirara könnyedén kitért a támadástól. Eközben Inuyasha megragadta kardját és üvöltve lesujtott vele:

-Szélborda!

A sárga fényhullám bömbölve a szörnyetegnek csapott, de annak fényes tollairól lepattant a támadás.

-Mi?-vicsorgott mérgesen a félszellem.

-A Halálmadár tollai túl kemények ahhoz, hogy a te kis félszellem támadásod végezzenek vele. Az apád víz volt...Anyád homok...Te sár vagy!-hunyorgott mosolyogva Hayu.

Inuyasha újra megmarkolta a ragyogó Tetsuigát. Ismét szabadjára engedte kardja erejét, mire a madár összecsapta irdatlan szárnyait, bűzös széllel csapva meg a fiút. A Szélborda célt tévesztett. Az egyik felhőkarcoló ablaküvegeinek csapódott neki, miket nem tört át, hanem lepattanva róluk a felhők végtelen habjaiba merült bele.

-Az üveg...Visszaveri a Tetsuaigát?-tekintett a kardra Kagome.

Sango, Miroku, Inuyasha és Kagome egymásra tekintettek elégedett mosollyal az arcukon, ugyanarra a ravasz tervre gondolva. És Shippou is, kit csak most vettek észre, amint görcsösen kapaszkodik a szerzetes ruhájában. Miroku megdöbbenten tekintett a kis rókadémonra.

-Téged otthagytunk...

-Én is harcolok!-mosolygott.

-Csalogassuk minél magasabbra, hogy ne sebesüljenek meg az emberek!-kiabálta Kagome.

A vicsorgó bestia Inuyashára tekintett. Szája kitárult, miből ragadós nyál habzott elő a tépni akaró agyarak mögül, miközben egy, tűztől lobogó szemében a fiú tükröződött. A tarajos nyelv éhesen hullámzott ragacsosan megcsapva a rothadó levegőt, mikor átfőtte a csonttörő. A bestia fájdalmasan felüvöltött, gyilkos szemeivel a magasba törő Kirara fele tekintve. A hatalmas szárnyak elborították a levegőt, amint kegyetlenül megfodorták a szelet. Hayu hunyorogni kezdett, hangjában parányi félelem csengett, miközben ostorával dühösen csapkodta a veszett vadat:

-Állj meg! Állj meg!

A madár nem foglalkozott gazdájával. Véresen vibráló tekintetét az előtte szálló Kirarára szegezte, miközben csőre vérszomjasan kitárult. A karmokon megcsillantak a reflektorok fénye, mik imádkozó szemekkel figyelték a felhők fele szálló terentményt. Kirara egy felhőkarcoló mellett szállt, minek szintjei szaporán követték egymást. Mindjárt a tetejére érnek! Inuyasha is a magasba szökkent. A Tetsuiga felragyogott a kezeiben. Már látták az épület felhőket súruló tetejét, alattuk, a feneketlen mélyben Tokio ragyogott.

-MOST!-sikította Kagome.

Kirara megállt. Az őrült madár elszáguldott mellette. Nem tudta időben megállítani irdatlan szárnyait. Hayu vicsorogva ellenfeleire meredt. Leugrott a szörny válláról. Miroku kinyújtotta kezét, miből előtört a mindent elsöprő szél. A Kazanaa kitépte a felhőkarcoló ablakait, miknek csillogó záporával telt meg a levegő. A Halálmadár látóterét elöntötték a csillogó, tépő szilánkok, mik elborították egész, foszladó testét, mindegyikben egy apró, közeledő, piros pont tükrződött: Inuyasha.

-Pusztulj te dög!-üvöltötte el magát a félszellem.

A Tetsuigából előrobbant a Szélborda, minek sárgás, mindenható fénye a szörnyeteg hunyorgó szemében hullámzott és növekedett, bekapva az összezsugorodott pupilláját . Az óriási erő nekicsapódott a levegőben hullámzó szilánkoknak, mikről a bestiára verődött, megsokszorozva a Szélborda hihetetlen erejét. Eltűntek az árnyékok. Az eget mennyei fény öntötte el, melynek vakító hullámaiban vicsorgott a sipító szörny, minek haldokló sikolya beleolvadt a semmibe görcsös testével együtt, körvonala lassan elhalványult, majd szertefoszlott. Inuyasha szemei hatalmasra gúbadtak ki. A ragyogó fényvihar hullámai, mik süvítve felemésztették a Halálmadarat, egy arcot formáltak, ki kedvesen rámosolygott a félszellemre. Izayoi volt...Inuyasha ujjait vágyakozóan kinyújtotta. Kezeit langyos, bizsergető hullám simította meg, mint egy örökké szerető anya édes ajkai, majd a szikrázó fényvihar lassan halványodni kezdett, végül pattogva szertefoszlott. A mélyben hullámzó tömegből sikítozó örömujjongás tört elő féktelen taps kíséretében, bár nem tudták, hogy mi végzett a borzalommal.

-Ez hihetetlen volt Kagome!-mosolygott Sango, amint hátra tekintett-Kagome? Kagome?!

A lány nem volt mögötte...