11. fejezet: A megmenekülés

Ayame letérdelt a fiúhoz. Kouga szája eltorzult a fájdalomtól, kiközben remegő lábai a földre terítették. A fiú kissé üveges, remegő szemeivel a tükörre meredt, mi összezsugorodott, annyira, hogy csak a tennyo feje látszott benne, kinek vicsorgó alakja lassan szertefoszlott. Könnyedén megölhette volna Kougát, de valamiért nem végzett a fiúval a támadás. Ayame gyengéd kezeivel szorosan átölelte szerelmét, ki fáradt, szelíd szemeivel rámeredt a lányra. Kouga felemelte kezét és megtörölte Ayame szemeit, mert a belőlük csordogáló könnyek elöntötték az arcát. A fiú lágy hangon simogatta a lány nedves arcát:

-Mielőtt elkezdődött volna ez az egész, kértél tőlem valamit. Most én kérek valamit tőled. Kérlek, ne sírj.-mosolygott-Jól vagyok, csak pihenek.

-Jól vagy?-szipogott a lány.

-Valami, vagy inkább valami megvédett Kaguyától. Te voltál.

-Oh, Kouga.-azzal ráborult testére. Könnyei lassan felszáradtak, amint hozzádörgölődzött a bundához. Lassú, szerelmes mosoly csillant fel Ayame arcán, miközben vágyaktól remegő ujjakkal kényeztette a fiú fájó izmait. Kouga felkelt és megfogta Ayame kezeit:

-Menjünk...

Hirtelen Kaguya tükre ragyogni kezdett. A pár ijedten kapta fejét a szikrázás fele. Vérfagyasztó, visszhangzó nevetés ömlött ki belőle, miközben, mint egy közeledő árny, kezdett kibontakozni Kaguya alakja, kinek felvillantak gonosz szemei:

-Lehet, hogy kivetted az ékkövet a tükörből, de még van itt egy-két szép darab, minek a közelsége ébren tart. A benned és Harában lévő ékkődaraboknak köszönhetően még itt vagyok. Csak úgy győzhettek le, ha eltűntök innen. De ez nem fog menni. Örökre itt maradtok. Ez a hely lesz a sírotok!-nevetett Kaguya.

Hirtelen a tér szűkülni kezdett és az egész egy barlangba szorult, minek sziklái fenyegetően magasodtak a pár feje felett, miközben minden darabról rájuk ömlött Kaguya ördögi kacaja. Kouga a kijárat fele tekintett. A fény nem volt távoli. Eközben a tükör másik, ismeretlen oldalán a tennyo kimérten közeledett. Hirtelen vörös, hullámzó, gyökérszerű tenger zárta el a kijáratot. Kouga arca eltorzult. Keze megfeszült, ökle a földbe csapódott, miből a tarajos sziklák a csáptenger fele csaptak vakító fény kíséretében. Nem tudta áttörni a karokat. Eközben Kaguya közeledett a tükör túloldalán. A fa virágszirmai lassan hullottak alá, majd lassú örvényt kavartak, mint egy rózaszín forgószél. De a szirmok pengeélessé váltak. A fiú látta, amint hozzáérnek a sziklákhoz, azok felhasadnak. Ayame határozottan Kougára meredt, miközben kezeit összecsapta furcsa, elégedett mosoly kiséretében:

-Mutassuk meg neki.

A fiú arcára is kárörvendő mosoly kúszott fel, majd a lánnyal együtt a fekete árnyként gomolygó tennyora meredtek. Kaguya hunyorogni kezdett. Közben a virágszirmok egyre nagyobb örvényt alkottak. Kouga bólintott. Ayame búcsúintésre hajlította peckes kezeit. A kavargó virágszirmok alakot formáltak. Hullámozva Kaguya dühös arcát rakták össze, miközben egyre sebesebben forogni kezdetek maguk körül, mint millió, vérszomjas kis penge. Kouga a hátára kapta az eszméletlen Harát és ő is nagyképűen rávigyorgott a hunyorgó virágfelhőre. Ayame és Kouga egyszerre csapták az öklüket a földbe. Vakító, tiszta fény robbant a kijáratot elálló csáptengerre, mi cafatokra szakadt szét. A kijárat fénye elöntötte a pár arcát. A dühtől „véres” virágszirom felhő, mi Kaguya arcát formálta, kinyitotta száját, hogy elneyelje a menekülőket, miközben belőle borzongtató, sziszegő, artikulátlan rikácsolás tört elő. Kouga mosolyogva elbúcsúzott a „szeretett” tennyotól.

-Jó éjszakát!

Kouga és Ayame egyszerre indultak meg. Lábaik eltaszították a talajt. Már szinte nem is futottak, hanem repültek a talaj felett, amint kinyújtott lábaik sebesen rúgták el maguktól a földet. A fenyegető virágfelhő megindult, miközben szája hatalmasra tárult. A pár hallotta, amint mögöttük suttognak a tépő szirmok. Ayame és Kouga torkából az üvöltés vihara tört elő, miközben hátuk mögül erősödő, kétségbeesett sipítás ömlött a fülükbe. Hirtelen a feléjük tátogó rózsaszín felhő elvesztette alakját. Bekapta őket...Kaguya tükre fekete lett. A hunyorgó szempár szertefoszlott. A pár nyakába simogató virágeső hullott. Lihegve megálltak.Nem pihentek meg. Egymás karjaiba borultak a körülöttük kavargó virágeső függyönyében.