Mire a többiek magukhoz tértek volna már ők az időfa felé futottak. Kalde anyó felvette Mido nyakláncát és a lánynak adta:

-          Erre még szükséged lehet lányom!

-          Köszönöm! – válaszolta Mido, de az öregasszony már a falu felé sétált.

Hosszú íjára támaszkodva, másik keze pedig fel volt kötve. Lassan ő is eltűnt a szemük elől.

A lány a démon felé indult, aki a levegőt szimatolgatta. Midayoi szó nélkül alakot váltott. Furcsa szagot hozott felé a szél. A lány elindult a szag után, Sessh követte. A fák között elhaladva egy szirtre értek ki. A szirten egy papnő állt. Hosszú fekete hajával az erős szél játszott. Kezében íj a hátán tegez volt, és körülötte furcsa lények repkedtek a levegőben. Nem nézett hátra, de megszólította az érkezőket.

- Szóval te lennél minden idők legnagyobb mikojának reinkarnációja. Milyen ironikus.

- Honnan tudod, ki vagyok? – lepődött meg Mido.

- Sokat hallottam a legendáról, hogy amikor a gonosz eluralkodik a földön, ő vissza fog jönni, hogy megvédje az embereket. Tudod mi a küldetésed nem?

- De. Illetve még nem pontosan. Akkor te vagy Kikyou, Kalde anyó nővére? – kérdezte a lány.

Sesshoumaru a háttérben maradt, némán hallgatta a két nő beszélgetését.

-          Ha még annak tarthatom magam, akkor az vagyok. A nevem valóban Kikyou, de én már halott vagyok. Egy részben.

-          Tudom, Kagome mondta. Urasue, a boszorkány feltámasztott a hamvaidból, és visszaszerezve a lelked egy darabját életre keltett. De lelkek nélkül a tested képtelen mozogni. És már most is gyenge vagy, mert az időfa elvitte a lelkeid nagy részét.

-          Pontosan. De te ezt honnan tudod? – fordult szembe a lánnyal.

Mido csak most tudta meg nézni az arcát. Gyönyörű nő volt. Csodálatos gesztenye barna szemei voltak, hófehér bőre, törékeny ámde tökéletes alakja. A testét körülölelte a halál szomorúsága, nem illett ebbe a világba, még is szemeiben annyi érzés volt. A lány nem tudott megszólalni, csak bámulta a halott mikot. Merengéséből az riasztotta fel, hogy Kikyou hírtelen a mellkasához kapott. Újabb lelkek akartak Kibújni a testéből.

-          Mennyit akarsz még elvenni? – kérdezte és a távolban növekvő időfára nézett.

Midayoi gondolkodás nélkül pajzsot emelt a nő köré. A lelkek visszaolvadtak a testébe, mivel képtelenek voltak átlépni a pajzson. A papnő erősen zihált, majd a fiatal lányra nézett.

-          Mért segítesz? Honnan tudsz ennyi mindent? – kérdezte.

-          Nem tudom, de nem akarom, hogy meghalj. Szükség van rád a Naraku elleni harcban! Te is ezt tartod életcélodnak, és úgy gondolod, hogy ha Narakut legyőzted, megtisztítod a lelkét és te is, felszabadulsz.

-          Honnan tudsz ennyit rólam? – kérdezte szikrázó szemekkel a papnő.

-          Nem akarok ártani neked. Az időfa keltetette zavar miatt képes, vagyok érezni a fajtám béliek, a mikok és emberek érzéseit, gondolatait. Mikor a saját világomban voltam, ott is éreztem a fájdalmad, és éreztem Kagome fájdalmát is, ahogy magatehetetlenül Inuyashára célzott. Pont, mint te ötven évvel ezelőtt.

-          Szóval ezért vagyok én is ilyen, furcsa. Éreztem, amikor átjöttetek ebbe, világba. Aztán Kagome dühös lett, majd rád kezdtem figyelni, és te itt lettél.

-          Akkor te hívtál! Egy szag, egy üzenet jött felém, követtem és itt találtalak. Ezt mind a Goshinboku csinálja.

-          Valószínűleg. De te is tudod, hogy ez nem teljesen igaz, amit mondtál. Nekem nem kell hazudnod, én is képes vagyok erre. Belelátsz az elkárhozott, fájdalommal teli lelkekbe, és képes vagy megtisztítani azokat, vagy a puszta szó hatalmával vigaszt nyújtani nekik.

-          Én nem tudom.

-          Hidd el, ez az igazi hatalom, nem pedig a tisztító vessző! Csak ne feledd, papnő vagy, ameddig nem végzed be a sorsod, nem lehetsz a magad ura. Én szentély szűz halált haltam a Négy Lélek Szent Ékkövéért. Amíg az ékkő nem tisztul meg, az élted össze van kötve vele.

-          Nem értelek! Kikyou mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte kétségbe esetten Mido, mert nem értette, mit akar rejtve a tudomására hozni a halott papnő.

-          Majd megérted, ha odáig jutsz! – azzal a miko felállt, lélekrablói felkarolták és a magasba emeleték, de még visszaszólt – Találkozunk a szent földeken! –azzal eltűnt.

Mido némán állt és gondolkodott, azon, amit a papnő mondott neki. Aztán léptek zajára lett figyelmes. Hátranézett és mögötte Sesshoumaru Rin és Jaken állt. A démonra nézett:

-          Most mit teszünk? Harcolunk az időfát létrehozó démon ellen.

-          Nem a mi dolgunk!

-          De ha Inuyasháék nem győznek, akkor, én nem tudok visszamenni többé a világomba.

-          Menj, ha akarsz.

-          De Sesshoumaru! Mi bajod van? – kérdezte a lány döbbenten.

-          Aun elvisz, de én nem fogok többször az öcsémmel egy oldalon harcolni. – azzal a démon elindult az erdő felé.

A lány döbbenten figyelte és nem tudott mozdulni. Felfoghatatlan volt számára a démon viselkedése. Még percek múlva is döbbenten állt. Rin és Jaken követték urukat, ám a fák közül Aun lépett a lány mellé. Mido a távolba, a kiemelkedett Goshinboku felé nézett, ahol villámok cikáztak, és egy erős gonosz aura bontakozott ki. A lány aztán egyre erősebben érezte a gonoszt, és rászánta magát az indulásra. Felült Aun nyergébe, és meghúzta a sárkányló gyeplőjét.

- Gyerünk Aun! Csatába megyünk!

A sárkányló horkantott, meglengette szárnyait és elrepültek. Mido erősen figyelte az alattuk elhaladó kietlen, indákkal benőtt tájat. Egyszer csak megpillantotta a szerzetest, amint egy nővel küzd. A szellem nőnek ugyan olyan lyuk volt a kezén. A két szél egymásnak feszült, egyforma erejűek voltak. Aztán a nő kezében megvillant egy penge, majd megvágta a lyuka szélét. Az örvénye jóval erősebb lett, ám hírtelen elvesztette az irányítást fölötte és a saját keze szippantotta be. Mido látta hogy Miroku jól van ezért tovább repült. Nem messze az előző csata színhelyétől megpillantotta Sangot. A szellemirtó kétségbeesetten harcolt Kirara és egy másik szellem ellen. Nem használhatta teljes erejéből a Csonttörőt, mert féltette a démon macskát. Kirara teljesen megvadult. Rátámadt Sangora is, aki hiába könyörgött neki, semmit sem hatott. A szellemnő mosolyogva figyelte Sango tehetetlenségét.

- Milyen szánalmas vagy! Még a saját állatodat sem tudod irányítani!

Sango nem válaszolt neki, a Hiraikotsuval védte magát.

-          Látod igazam van! Az állati elmét csak erővel lehet uralni! – folytatta a démonnő.

-          Ez nem igaz! – kiáltotta Sango – Én soha nem voltam Ilyen Kirarával! – azzal a csonttörő kiesett a kezéből. Könnyek peregtek le az arcán. Az összes Kirarával kapcsolatos emléke előtört. Amikor megkapta apjától, a kismacska első átváltozása. Minden.

-          Bolond vagy! – sóhajtott a nő – Kirara, támadj!

A macska az egyhelyben álló Sangonak rontott és felborította a lányt. Ám Sango egy könnycseppje a macskadémon homlokára hullott. Pont oda, ahova a nő elhelyezte a kis csiga alakú követ, amivel irányította a Kirarát. A varázs megszűnt. Sango erőtlenül próbált feltápászkodni. Kirara fejét a sziklákhoz verte. Egyszer, kétszer, háromszor.

- Kirara! Ne! – kiáltotta rémülten a szellemirtó lány.

Ám a macska folytatta. Egyszer csak hangos roppanással széttörött a homlokába ágyazódott kő. Kirara összerogyott. Sango mellé mászott, és sírva ölelte magához kedvencét.

-          Milyen megható! – szólalt meg a démonnő, és kardjaival X-et formázott. – De most végetek.

Kirara felkapta a fejét, majd a hátára vette Sangot és elrepült. A támadás nem találta el őket.

-          Kirara! A Hiraikotsut! – kiáltotta a lány.

A macska, zuhanó repülésbe kezdett, majd lelassult hogy a lány felvehesse a földbefúródott fegyverét. És megindult a harc. Mido némán figyelte, nem akart közbe avatkozni. Látta Sango szemében a bosszúvágyat csillogni. Megértette, hiszen látta a lány mennyire szereti Kirarát. A démon nő támadt, Sangoék szemberepültek vele. A kardok ereje kirobbant, de Sango maga előtt tartotta a csonttörőt, és a támadás lefoszlott róluk, ám a csontbumeráng a levegőt hasítva a következő pillanatban már félbetépte a támadót. Az szörnyű sikollyal meghalt.

Mido lejebb ereszkedett és lekiabált Sangonak:

-          Gyere, Inuyasháéknak segítenünk kell!

-          Midayoi! Hát te itt vagy! – repült a lány mellé Sango – Úgy tudtuk odaát ragadtál!

-          Én is! Kagoméval átjutottunk nagy nehezen!

-          Sesshoumarut hol hagytad?

-          Nem jött velem. Azt mondta neki semmi köze ehhez! – vonta meg a vállát a lány.

Aztán megérkeztek a csatatér felé. Az időfából egy hatalmas lepke kelt ki, egy a kontinensről jött démon. Inuyasha előtte állt a Tessaigával a kezében. Képtelen volt valamiféle kárt tenni a démonban. Az meglegyeztette óriási szárnyait és egy egész démonsereg jött elő. Inuyasha ádázul támadt, Kagome nyilakat lőtt ki, Shippou a rókatűzzel harcolt. Aztán hírtelen felbukkant a szerzetes. Megnyitotta a Kazaanat. 10esével szippantotta be a démonokat, ám azok egyre többen lettek, és a zűrzavarban nem látta hogy éppen egy barátját szippantja-e be, ezért kénytelen volt bezárni a szélcsatornát. Teljes volt a káosz. Sango lejebb ereszkedett és a csonttörővel ritkította a démonokat.

Midayoi ugyanolyan magasan repkedett Aunval. Aztán hátranyúlt a tegezébe, és egy nyílt illesztett az íj húrjára. Célzott és lőtt. A nyíl hegye körül egy kék kör rajzolódott ki majd hangos süvítéssel tisztító veszővé változott. Letarolt jó pár démont majd a hatalmas lepkébe csapódott. Annak a védőpajzsa megrepedezett. Midayoi újabb nyílt lőtt ki, ami végig söpört a csatamezőn, úgy hogy Inuyashát elválassza a démonoktól. Aztán a Aun hoz fordult:

-          Segíts a démonokat ritkítani!