A lány talpra ugrott, hátra nyúlt a tegezébe célzott majd lőtt. A kör egy részét letarolta, ám az elhullottak helyére újak érkeztek. Mido látta ez így nem lesz jó. Újabb nyílt lőtt ki ám alig hagyta el a húrt a vesző ő már futásnak eredt. Mielőtt a kör újra bezárulhatott volna ő már az oldalán fekvő kutyadémon mellet állt. Sessh rettentően zihált, és szép piros vére nagy pocsolyákat töltött fel.

- Mido! Takarodj innen! Nem kell itt meghalnod! – hörögte.

- Felejtsd el! Ezek a rühes macskák megemlegetik, azt hogy eszükbe jutott ránk támadni!

- Nem! Menny innen! Ez egy ősi háború! Ne avatkozz bele! Ez csak a családomra és a párduc törzsre tartozik!

- Én pedig szeretném megélni, hogy a családodba tartozzak, úgyhogy szedd össze magad, változz vissza, hogy a Tenseiga megvédjen, és hogy kisebb helyet foglalj és figyelj.

Sesshoumaru nem akart engedelmeskedni, de már túl gyenge volt hogy megtartsa az alakját. Mido felemelte a védő pajzsát. A macska démonok hátráltak, majd utat nyitottak vezetőjüknek. Mido valami furcsát érzett, majd megpillantotta mit észlelt. A démon teste több helyen rózsaszín fénnyel világítottak. „Ez olyan. Teljesen olyan, mintha a szent ékkő szilánkjai lennének! De hiszen én még soha nem vettem észre egyet sem! Szóval ilyet is tudott Midoriko!” – gondolta Midayoi ámulva. A macska közben közelebb jött.

-         Ne is erőlködj kis lány! Elkaptam ezt a bolhafészek kutyát, már az én prédám!

-         Persze aztán beleér a kezed a bilibe és felébredsz! Felejtsd el cicus! Vagy tudod mit, próbálj meg a közelébe jönni! – kiabálta vissza dühösen a lány, és a védőpajzs még jobban felerősödött körülöttük.

Sértették a démon szavai, és egyre idegesebb lett. „Még hogy bolha fészek? Majd adok én olyat ennek a szemtelen cilamilának hogy csak dorombolni, tud a végére!” – gondolta Mido.

-         Te szemtelen kis liba! Azt hiszem jól el, fogok játszani veled! Az erőm akkora, hogy azt te fel sem tudod fogni! – válaszolta a démon és alakja fellángolt, fekete tűzzel. Az ékkőszilánkok feketén csillogtak a szíve helyén.

-         Egy kis turbó ékkő hozzáadásával is csak egy nyávogó szőrgombóc vagy! – vigyorgott a lány.

Az volt a célja, hogy az erőtér közelébe csalogassa a macskát, aztán nemes egyszerűséggel megtisztul, ahogy hozzá ér. De Kagevarának is volt annyi esze hogy megérezze, nem véletlen csillog ott a vörös védőpajzs. Ám úgy gondolta egy próbálkozást megér, és harcosainak intett:

-         Kapjátok el!

-         Én szóltam! – vonta meg a vállát, ahogy az üvöltve porrá váló macskákat nézte.

-         Kihozol a sodromból! – sziszegte Kagevara, előre lépett és a kezében tartott lándzsát forgatni kezdte a feje fölött, majd a föld felé vágott vele.

Midot valami kézzel nem fogható rengéshullámokhoz hasonlót érzett, a mik ledöntik a lábáról. A levegő vibrált és hullámzott, ő szédült és rosszul lett. A fülei sípoltak képtelen volt koncentrálni. A védőpajzs megszűnt. Sesshoumaru próbált feltápászkodni, de a testét borító sebek újra felszakadtak, ám ő még is felállt. Midayoi is próbált lábra állni, de úgy érezte, megbolondul az erős fájdalomtól, ami a fejébe nyilallt. Nehezen, de talpra állt és Sesshoumaru mellé botorkált. A két démon egymásnak támaszkodott. A lány szeméből potyogtak a könnyek a fájdalomtól, de halkan megszólalt:

-         Sajnálom, képtelen vagyok gondolkozni! – suttogta.

-         Mért avatkoztál bele! Nem akarom, hogy itt halj meg velem! – nyögte vissza a démon, ám a szájából vékony csíkban szivárgott a vér.

-         Feküdj vissza! Nem érdekel a fájdalom, de nem engedem, hogy meghalj, hallod Sesshoumaru! – suttogta Midayoi de térdre esett.

„Ki kell zárnom a fájdalmat az elmémből! Gyerünk Mido! Meg tudod csinálni! Ha mi most itt meghalunk Rinék védtelenek lesznek! Muszáj tennem valamit! De mit?” A látása elhomályosult, de még mintha a levegőben közeledő alakokat látott volna. Egy nagy piros folt, aztán valami hatalmas energiát érzett. Sárga szélbordák cikáztak el mellette. Majd meglátta elzúgni maga mellett a rózsaszín fénnyel tündöklő tisztító vesszőt. Aztán eszméletét vesztette.

Abban a pillanatban ért a lányhoz Kagome. Leugrott Kirara hátáról és Mido mellé térdelt. Körülöttük ádáz csata folyt. A hadseregnyi macska, valamint a minden erejükkel harcoló Miroku, Sango és Inuyasha közt. Inuyasha csak csapkodott a Tessaigával, nyomában mindenhol felragyogtak a szélbordák. Miroku és Sango elszakadtak egymástól, csak Kagome és Kirara volt még együtt, közös erővel védve Midayoit. Sango egyszer csak megpillantott egy fehér vérben tocsogó testet a földön. Odarohant és rémülten látta hogy a test gazdája nem más min Sesshoumaru. A szellemirtó lány hősiesen védte a magatehetetlen démont, és próbált arra koncentrálni, hogy ha most elbukik Mido bizonyosan, beleőrül a fájdalomba. Eközben Kagevara hírtelen feltűnt a Kagome Kirara páros mellett. A szerencsétlen Kirarát egy suhintással harcképtelenné tette. Aztán a rémült Kagoméra nézett, és felé hegyezte a lándzsáját:

-         Szóval a másik fattyú is megtisztelt minket a jelenlétével! Te vagy annak a korcs Inuyashának barátnője igaz? – kérdezte gúnyosan.

Kagome válaszolni sem mert, a démon suhintott, ő becsukta a szemét és a következő pillanatban hiába is várta a halált nem érzett semmit, de csukott szemhéja mögül is észrevette a hírtelen világosságot. Kinyitott a szemeit és az eszméletlennek hitt Midot látta maga ellőtt. A lány visszaváltozott, ember volt. Kezei a démon vállán voltak és ugyanolyan energia áradt a testéből, mint amilyet Kikyou volt képes létrehozni és ugyan ilyen módon áramütésszerűen megrázni vele ellenfelét. De a lány már túl gyenge volt, térdre esett, de legalább Kagevara lándzsája kiesett a kezéből. Inuyasha pont feléjük verekedte magát a tömegben és meglátta a lányok reménytelen esetét:

-         Kagome! – ordította torka szakadtából és egy mindennél erősebb szélbordát küldött a tömegbe.

Mindenkit elvakított a sárga fény. Sango a csontbumeráng mögé bújt, Sesshoumaru övében felragyogott a Tenseiga. Miroku az ájult Kirara mellett állt, botjával misztikus akadályát fenntartva. Aztán elült a fény. Inuyasha odaszökkent ahol utoljára a két lányt látta.

-         Kagome! Kagome! – kiabálta, de a lányokat sehol sem találta, csak a halott macskák testeit.

Eközben Sesshoumaru, felült, és a fáradtan ziláló Sangora nézett:

-         Midayoi? – kérdezte halkan.

A szellemirtó megrázta a fejét. A démon visszafeküdt és kihúzta a tokjából a Tenseigát. Megmarkolta majd nem mozdult többet. Inuyasha Mirokuhoz és az ájult pici Kirarához futott. A szerzetes felállt és a hanyoura nézett:

- Elvitte őket. Ahogy mindenki mást!

- De hova! Ha Kagoménak valami baja lesz én 2 centis darabokra, vágom azt a macskát! – kiabálta Inuyasha.

- Inuyasha! – szólt a hanyounak Sango – Szerintem ő tudja! – mutatott Sesshoumarura.

- Mi a nyavalya? Ez már megint hogyan kerül ide? – kérdezte Inu flegmán.

- Szerintem ő ellene vonult ki ez a hatalmas horda macska. Nézd meg a nyomokat!  - válaszolta a szellemirtó lány.

Inu a földre pillantott. Egy nagy kráterszerű mélyedésben álltak, amit néhány helyen eltorzított a szélborda. A körön kívül egymás hegyén, hátán feküdtek a halott macska démonok. A kör belsejében sokkal kevesebb volt. És a középpontban ott feküdt Sesshoumaru saját vérében.

-         Hu! Bátyus! Valakinek nagyon útban vagy! – nézett körbe hitetlenkedve a száznál is több tetemen Inuyasha.

-         Ez hihetetlen. Mennyit ölhetett meg, amíg nem győzte le a túlerő? – kérdezte Sango, de már az eszméletlen démon mellett térdelt.

-         Ki tudja. 50-et. 60-at vagy 70-et. Inuyasha ha csak egy perccel később jövünk, a bátyád és Midayoi már halott lenne.

-         Az egy dolog! De hova vitték Kagomét? – idegeskedett Inuyasha, ám szegény pára legnagyobb szomorúságára ebben a pillanatban megjelent Kouga az erdő szélén:

-         Azt ne mond, hogy ellopták az asszonyom tőled? – kiabálta a farkas démon.

-         Nem lopták el, és ne nevezd még egyszer az asszonyodnak, mert nagyon megbánod! – ordította dühösen Inuyasha.

-         Mért mit teszel? Előhúzod azt a semmire való kardodat, és itt hadonászol majd vele? Te kutyák szégyene! – harciaskodott Kouga.

Ám ekkor egy nem várt egyén is beszállt a vitába. Csendesen beszélt, még is a hideg futkosott azok hátán, aki hallotta:

-         Farkas! Akkor ejtesz ki még egy ilyen mondatot a szádon, ha meguntad az életed! A Tetsusaiga nevét se merd a szádra venni! - sziszegte halkan Sesshoumaru.

Mindenki ledermedt, és némán bámulta a démont. Sesshoumaru egyenesen állt, kezében a Tenseiga fehér fénnyel izzott. A démon szeme hol piros, hol aranysárga volt, de nem törődött, azzal hogy még csak félig hegedtek be a sebei, elindult. Inuyasha hitetlenkedve figyelte, majd, amikor észrevette, hogy a bátya hátat fordít nekik és próbál alakot váltani rákiáltott:

-         Nem mehetsz el Sesshoumaru! Mond meg hova vitték Kagomét?

-         Majd visszahozom neked őt is! – válaszolta a kérdezett.

-         Ne szórakozz velem! Mond el kik voltak ezek és mit akartak!

-         Nincs hozzá közöd öcsi!

-         Sesshoumaru! Mond el nekünk, mi is aggódunk a lányok miatt! – szólt közbe Sango – És amúgy is jössz nekem, egyel!

-         De nem érünk rá!

-         Még úgy sem tudsz harcolni!

-         Akkor kövessetek, ha megtaláltam Rint és Jakent elmondok mindent. – felelte a szellem és alakulni kezdett.

-         Kirara hogy van? – kérdezte Sango.

A kis macska dorombolva simult a lány lábához. Édesen nyávogott egyet, de szemeiben látszott hogy nagyon fáradt. A szellemirtó lehajolt hozzá és megsimogatta:

- Ha nem vagy rá képes, ki találunk valami mást!

- Palota pincsi! Ne fáradj majd én, visszahozom Kagomét! – szólt Kouga és forgószéllé változott.

- Felejtsd el! – ordította utána Inu.

A kis macska démon közben változni kezdett, majd Mirokura és Sangora nézett. A két ember felült a hátára és Kirara követni kezdet Sesshoumarut. Inuyasha a földön ugrálva követte őket. Sokáig haladtak, míg végre Sessh szagot fogott. Egy barlangnál értek földet.

Sesshoumaru alakot öltött és vörösen vibráló erőtérre nézett. A következő pillanatban Rin rohant kifelé a barlangból és a démon nyakába ugrott. Az felemelte, és az erőtérre nézett:

-         Ezt hogyan lehet megszüntetni?

-         Nem tudom nagyuram! – válaszolta Jaken – Midayoi azt mondta, csak mi tudunk ki-be mászkálni rajta.

A démon még mindig a kezében szorongatta a Tenseigát. Gondolt egyet oda lépett az egyik nyíl mellé suhintott a kardjával és védőburkot mintha kettévágta volna, a nyíl kiesett a sziklából. Aztán a másikat is hatástalanná tette. Inu fél vállról odaszólt a bátyának:

- Nem is tudom mit sírtál folyton, hogy nem te kaptad a Tessaigát. Hiszen ez is egész jó kis kard!

A démon rá sem pillantott csak belépett a barlangba és leült a sziklafal tövébe. A többiek követték. Jaken tűzifát hozott és már kis tűz lobogott mire rájuk köszöntött az alkonyat.

- Sesshoumaru! Elmondanád kik és hova vitték a lányokat? – kérdezte Sango bátortalanul.

- Kagevara a feltámasztott macskadémon, a párduc törzs vezetője. Apám halálos ellensége. Ő vitte el őket. Sejtem hova de nem biztos. Ez egy hosszú történet. Több száz éve a párduc törzs el akarta foglalni az egész keletet. Apám ezt nem hagyhatta így háború lett. Hatalmas háború, de a Nagy Kutyaszellem győzelemre vitte a seregét. Apám megölte Kagevarát. Aztán 50 évvel ezelőtt a párduc törzs újra támadt, amíg valaki egy fának szegezve pihent. – nézett rosszallóan Inura - Apám hívei hozzám fordultak, nem tehettem mást, háború lett újra. De aztán minden rosszul sült el. Szükségem lett volna a Tessaigára ahhoz, hogy megnyerjem újra ezt a csatát, amit már Inutaisho lejátszott előttem. De nem volt nálam. Vesztésre álltunk, már minden el volt veszve, én tovább küzdöttem, és egyszer csak a macskák menekülni kezdtek. Elfutottak. Azóta nem láttam őket. De tudtam, hogy még vissza fognak jönni.

- Értem! Szóval ez történ az alatt, amikor én Kikyou nyilától a Goshinbokuhoz szegezve aludtam. De még is hol vannak a lányok?

- Kagevara régi birodalmának határán. Ahol ő egykoron elbukott. Szerintem legalábbis. Midayoi és Kagome lesznek a friss emberi hús, amire szüksége van, mert csak egy rothadozó csont halmaz lenne nélkülük. És persze még ékkő szilánkok kellenek neki. Lelkek, hús és ékkő. Ez tartja össze azt a fattyút.

Mindenki némán ült, nem szóltak miután a démon befejezte a mondani valóját. Aztán Sesshoumaru lehunyta még mindig színváltó szemeit és aludni készült:

-         Holnap utánuk megyek. Ha akartok, jöhettek, de most pihennem kell. Jaken, te pedig őrködj! – adta ki az utasítást a démon és mindenki lefeküdt, hogy visszanyerje erejét, hogy holnap minden erejüket beleadva tudjanak küzdeni.